Fellelhető párhuzamok

Ahogy több regényében, ebben a történetben is gyökereiből, a brooklyni (konkrétabban Coney Island-i) zsidó közösség életstílusából, küzdelmeiből, megpróbáltatásaiból táplálkozik – szinte brutális szarkazmussal.

Az olvasó olykor nem tudja, nevessen, vagy sírjon-e. Talán a vinnyogva nevetés a megfelelő reakció, még akkor is, ha Heller humora nagyra becsülendő, csak az nehezíti az olvasó érzelmeit, hogy ebbe a humorba jó adag igazságtalanságot, méltánytalanságot csomagol.

Dr. Bruce Gold, a regény főszereplője zsidó, de valójában nincs sok köze a zsidósághoz és a hithez. Egész életében viszolyog attól, ha „magadfajtá”-nak titulálják. Mégis elvállalja, hogy megírja a zsidó lét élményéről szóló nagyszabású munkát. Csak nem tudja, hol kezdje el; és mivel folytassa; miről is szóljon; és valójában mi is a zsidó lét. De kénytelen könyveket és cikkeket írni, mert egyetemi tanári fizetése nem elegendő arra, hogy eltartsa a családját, fizesse három gyermeke tandíját.

Akkor merül fel valami változás lehetősége, amikor egy volt doktorandusi évfolyamtársa felhívja a kormányhivatalból (az a Ralf Newsome, aki mindig Goldról másolta az írásbeli munkáit, és mindig jobb értékelést kapott rájuk, mint ő maga, sőt a doktorátusát is Gold kutatásait felhasználva szerezte meg), hogy az elnök felfigyelt néhány mondatára valamelyik cikkében, és úgy látja, hasznát tudná venni a kormányban.

Goldnak a kormánykinevezés lehetősége  révén egy csapásra megváltozik az élete. Ismerősei, barátai, rokonai két táborra oszlanak: az irigykedők, illetve a számítók táborára.

Pedig a kinevezés egyelőre elveszett a mellébeszélések sokaságában.

„ – Miféle állást kaphatnék? –

– Amilyet csak akarsz – felelte Ralf – attól függően, hogy mi szabad éppen, amikor felveszünk.

– Mit kellene csinálnom?

– Amit csak akarsz, amíg politikánkat támogatandó azt mondod és azt teszed, amit mi diktálunk, akár egyetértesz vele, akár nem. Szóval mindent. Tökéletesen szabad kezet kapsz.”

A továbbiakban is hemzsegnek a regényben a köntörfalazások, ködösítések, a mézesmadzag húzogatása, a sok áltatás, szédítés, kettős beszéd:

„ – Az elnök olvasta? – Gold, akinek összehabarodott az agya, nem tudta visszatartani a kérdést.

– Ó, határozottan úgy vélem – felelte Ralf a maga rendíthetetlen, ráérős modorában -, bár nem vagyok biztos benne. (…)

– Mindnyájan azt szeretnénk, ha a lehető leghamarább köztünk dolgoznál, miután a feletteseink eldöntik, akarják-e, hogy itt dolgozzál egyáltalán. Eljössz? (…)

– Kár, hogy nem tudsz itt maradni hétvégére, bár nem tudom, mi értelme volna. (…)

– Ez most már abszolúte eldöntött dolog, bár nem lehetek benne biztos.”

Gold egyre inkább úgy érzi, hogy már semmi kedve a kormányzatba kerülni. Miután több washingtoni tartózkodása során ízelítőt kapott működéséről, mély kétségek, sőt undor fogta el. Egyre inkább megerősödik a véleménye, hogy kamu az egész. Az elnökkel való találkozására soha nem kerül sor. Sőt az elnökkel senki sem találkozik. Láthatatlan, mint Columbo rendőrhadnagy felesége. Tehát tart a hitegetés. Ezzel szemben róla a legapróbb részletekig mindent tudnak.

Arra a kérdésére, kihez fordulhat, ha bajok adódnának, azt a választ kapja: beszéljen a falnak. Beszél is, az pedig válaszol, sőt elrendezi a bonyodalmakat.

Mindemellett a szerző kitűnő karaktereket sorakoztat fel. Megismerhetjük a Gold család (hét testvér) apraját-nagyját, a szinte elviselhetetlen nagyszülőket (a gonosz Gold apát, a félig hibbant mostohaanyát), sógorokat, sógornőket. Felvonulnak a barátok, kollégák, egykori iskolatársak, régi és új munkatársak – fura és még furább alakok.

„ – Hogy lehet az, hogy neked ilyen jó véleményed van magadról – kérdezte Pomoroy Liebermantól –, amikor mindenkinek, aki csak ismer, olyan rossz a véleménye rólad?” Ilyen és ehhez hasonló emberek veszik körül Bruce Goldot, nem is csoda, hogy nem szereti őket.  

A regénynek az a lényege, hogy lehúzza a leplet a Fehér Házról és alaposan kigúnyolja az egész politikai apparátus semmitmondó tevékenységét. Abszurd képet fest az amerikai politikai elitről.

Heller él a lehetőséggel, és alaposan kifigurázza Henry Kissingert, közben pedig érdekes olvasmányélményt nyújt az intellektuális humor kedvelőinek. Az egy külön bravúr, hogy a regény végére Heller megoldja a rejtélyt: az amerikai zsidó lét élménye nem más, mint maga Gold élete, valamint társai, rokonai útkeresése, próbálkozásai, érvényesülési vágya és mindennapi küzdelme, hajszája a lehetőleg jó és még jobb megélhetésért.

Nálunk is vannak (mint mindenütt) hasonló helyzetek, hasonló emberek, rokonok és barátok. És a mi politikai színterünk is feldereng a Fehér Ház árnyékában. A gyakori huzavona, a határozatlanság és a sok-sok mesebeszéd a kormány és a politikusok részéről nekünk is nagyon ismerős. Ebben mindenképpen párhuzamot vonhatunk a regényben felvázolt Amerikával.

(Joseph Heller: Gold a mennybe megy, Gabo, Budapest, 2008)