Embermesék a történelem viharaiban
Mintegy egy hónapon belül második kötete jelent meg Farkas Ottó gömöri nyugalmazott újságírónak. A Szeress vagy ütök c. regénye után ismét embermeséket gyűjtött össze, méghozzá 46 történetet. Kissé hangzatosnak tűnik a cím (Koporsó részletfizetésre), Galgóczi Erzsébet után szabadon, de a történetek önmagukért beszélnek. Így vonult el fölöttünk a történelem.
Szerencsések azok a népek, nemzetek, ahol karcsúak a történelemkönyvek, ahol az átlagembernek fogalma sincs arról, ki az aktuális miniszterelnök, legfeljebb kedvenc focicsapata összeállítását vágja kapásból. Talán volt ilyen időszak is a magyar történelemben, legalábbis olyan, amikor mind a magyar/cseh-szlovák miniszterelnök, mind a nemzeti válogatott nevét egyszerre fújta, de nálunk már ez is a nagyon szerencsés pillanatok közé tartozott.
Függetlenül persze az aktuális helyzettől a kisember élte a maga életét, próbálta előteremteni a mindennapi harapnivalóját, s nem mondott le a szerelemről és a szórakozásról sem. Ahogy a trianoni határmegvonáskor sem marad el a lakodalom, legfeljebb a szétlőtt nagybőgő nélkül zajlott le az immár határ menti lakodalom.
A könyv egy másik fejezetében 1968-as történeteket gyűjtött össze a szerző. A Varsói Szerződés tankjai a történelmet nem kímélve lépték át a csehszlovák határt, de a kisemberek többsége élte a maga életét. Sőt, van, aki még hasznot is húz a világtörténelmet megrázó konfliktusból, hisz amíg a tankok vonulnak, addig se ellenőrzi senki, honnan szerzi be a tetőre való faanyagot az élelmes medvesalji férfi.
Csak azok vesztegelnek tehetetlenül a határon, akik épp azokban a napokban rándultak ki Magyarországra, s bizony hazafelé a vonatok már csak Salgótarjánig járnak. Ahogy több írónk életét is kettétöri 1968 rideg valósága. A losonci Ardamica Ferenc legfeljebb a patkányirtóknál vállalhat munkát, de nem jár sokkal jobban a rimaszombati Veres János sem. S ugye, íróasztalnak írni nem épp a legihlettelibb vállalkozás, főleg úgy, hogy a szovjetek „örök időkre” vonultak be, s bizony sokáig nyoma sem látszott annak, hogy ez az örökké némileg lerövidülhet majd.
Mindkettőjüknek a határ másik oldalán nyújtanak segítő kezet, ahogy Veres János mondja: „a salgótarjáni Palócföld nemcsak közölte a műveimet, hanem kérte is. Az, hogy kérték, gyógyforrás volt számomra. Erőt, s főleg önbizalmat merítettem belőle. Ismét alkotóképes lettem. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepétől az Irodalmi Szemle és a Hét is újra közölni kezdte a műveimet, a járási lapnál pedig fordítói munkát bíztak rám. Kezdtem elfelejteni, hogy megbélyegzett ember vagyok.”
Veres János túlélte, nem úgy mint kultúrtársa, Szokolay Imre, aki belehalt a meghurcoltatásokba, ráadásul a felszabadulásnak hitt rendszerváltás után mindkettőjüket még meg is vádolták, hogy együttműködtek a kommunista rendszerrel. De ez már egy másik történet. Egészen másként alakult viszont Pohóczky Béla református lelkész élete, aki 1968-ban új hazát talált magának az Egyesült Államokban, s majd csak évtizedekkel később tér haza. Mégpedig úgy, hogy levelet ír Kádár Jánosnak, aki személyesen válaszol is neki.
Azt mondják, a megpróbáltatások megerősítik az igazakat, Ardamica Ferenc ezt inkább úgy fordította le a maga számára évtizedekkel később: „Fa akartam lenni, bokor lett belőlem”.
Persze, nem csak 1968 gázolt át a gömöri és nógrádi emberen, ugyanezt tette Trianon, ahogy a két világégés is. Farkas Ottó aktív újságíróként évtizedeken át gyűjtötte nemcsak közvetlen szülőföldje, Medvesalja történeteit, hanem járta az egész környéket, sőt az utóbbi években már Felvidék számos településéről hívták, hogy „átlagemberek” diktafonra mondják élettörténeteiket, amelyek bizony alkalmanként sokkal többet elmondanak egy-egy korszakról, mint a megrendelt történészek által az aktuális hatalom szájíze szerint meghamisított történelemkönyvek.
Olvashatunk Farkas Ottó új könyvében Krepuska Gézáról, akinek köszönhetően Somoskő és Somoskőújfalu 1924-ben visszatérhetett Magyarország kebelére, ahogy bizony arról is, egy-egy történelmi döntés még évtizedekkel később is aljas módon belopózik hőseink életébe. Az új kötet központjában mégis a régió kastélyai állnak, 14 kastély története és lakói elevenednek meg. Ezen kastélyok többsége ma már sajnos nem is létezik vagy csak romjaiban van jelen az adott község életében. Holott egykoron lakói évtizedeken át meghatározták a falu életét és mindennapjait.
Osgyán, Egyházasbást, Síd, Serke Beretke, Ajnácskő, Várgede, Kurtány, Terbeléd, Gesztete, valamint egykor nevezetes lakói, Farkasfalviak, Kubinyiak, Mocsáryak, Tornallyayak, Gömöryek, Mocsáryak, Putnokiak, Vécseyek kalandos élete elevenedik meg egy-egy visszaemlékezés jóvoltából.
A második világháború győztesei számára ugyanis már nem voltak kívánatosak az egykori világ képviselői, s legtöbbször az épületekkel együtt azok egykori urait is megpróbálták végleg eltüntetni. S bizony, legtöbbször sikerrel is jártak. Az egykori csillogó-villogó, élettől nyüzsgő épületekből előbb terményraktárak, műtrágya-lerakodóhelyek lettek, majd szép lassan eldózerolták őket. Lakói elmenekültek, vagy soknyelvi és egyéb tudásukkal együtt gépipari üzemekben lehettek edényfülezők.
A gesztetei, a zsípi, ahogy a serkei kastély is szinte már a múlté, a terbelédi emlékét már csak egy régi, megsárgult fotó őrzi, az ajnácskői még vár talán jobb sorsára, a várgedeit viszont EU-s pénzekből felújították, s most arra vár, tud-e valamit kezdeni vele a település, amely lakóinak nagyobb része talán már azt se tudja, ki volt a kastély gazdájának, rőtszakállú Kubinyi Rudolfnak a vendége, bizonyos Petőfi Sándor. A kilencvenes években a korán elhunyt Tököly Gábor Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben címmel gyűjtötte össze ezeket a jobb sorsra érdemes kastélyokat és udvarházakat.
Farkas Ottó immár 14. kötete nélkülözhetetlen olvasmány, ha meg akarjuk érteni ennek a valamikor virágzó, de romjaiban még ma is itt-ott megcsillanó régió történetét. Ideje lenne tanulnunk a múlt hibáiból és tragédiáiból, de ha nem is megy, legalább egy-egy pillanatra megállni s elgondolkodni, miért is ismételjük állandóan önsorsrontó hibáinkat. Tanulni ugyanis még ma sem lenne késő.
