„Elmélázni egy falevélen” – 100 éve született Dénes György

Gömörből indult, s bár élete nagy részét Pozsonyban élte le, lelkében végig gömöri maradt. Senki annyit nem tett hozzá a szlovákiai magyar rádiózás történetéhez, mint ő, s elvitathatatlan érdeme, hogy egy igazi családi kultúrdinasztiát alapított. 100 éve született Dénes György.

Egyedül a nevével nem volt szerencséje.

Dusík Dániel néven született (ráadásul apja is ezt a nevet viselte), ezen a néven jelent meg első verse az Új Szó 1949 szeptember negyediki számában (Nyári mezőkön), de mivel a neve Egri Viktornak nem tetszett, így az újdonsült irodalmi keresztségben a Dénes György nevet kapta.

Kár volt. Ezen a néven már többen is szerepeltek a magyar művelődéstörténetben, egy színművész, a hangosfilmek sztárja, aki ráadásul az irodalomban is kipróbálta magát, valamint a vele egyidős neves barlangkutató, aki tájainkon, Gömörben is sokat kutakodott. Igaz, akkoriban még nem volt google, így nehezebb volt felfedezni a szellemi és egyéb rokonokat.

Dusík Dániel, az ifjabb, már gyerekkorában is írogatott, sőt volt, amikor a középiskolában a dolgozatát is rímbe szedte, de csak az érettségije után gondolt igazából arra, hogy ezeket a verseket akár meg is lehetne jelentetni.

S még szerencséje is volt, az 1948-as újrakezdéskor tájainkon lasszóval fogták a költőket és a mindenféle írástudókat. „Vers és elbeszélés kellett, de nem akadt. Elemi erővel követelte az élet a költőt, az írót, álljon elő a semmiből. Álljon elő, hogy a nemzetiség nevében szóljon a nemzetiséghez, de a költő éppen csak készülődött, nehezen vajúdva született. Soha ilyen fordított helyzetet: nem az irodalmi teljesítmény növekedése és az az irodalmárok számának gyarapodása hozta létre a lapokat, intézményeket, hanem hanem az előzmények nélkül színre lépő sajtó szólította meg az írástudókat: dolgozzatok!” – írta az akkori állapotokról Duba Gyula, s erre a példa nélküli felszólításra jelentkezett ifj.

Dusík Dániel is. Ne feledjük, egy borzalmas világégés, s egy nemzetiség-pusztító kitelepítés után vagyunk (a Dusík család is épphogy megúszta), a hurráoptimizmus nemcsak kötelező, de teljesen természetes is, s az első irodalmi alkotások is a sztahanovista előírások jegyében születtek. „D. Gy. Plešivec: Versei ügyesek és határozottan ajánljuk, tömörebb formában folytassa az írást!”– üzeni az akkor még ifjonc pelsőci tollforgatónak a szerkesztő, s azon a bizonyos 1949-es szeptemberi vasárnapi napon megjelent első verse, a Nyári mezőkön (nem ez volt az első szlovákiai magyar vers az Új Szóban, megelőzte őt Gömöri Kovács István, Gály Olga és Gyurcsó István is), amelyet ma már legfeljebb elnéző mosollyal lapozunk át, de ne feledjük, akkoriban csak a termelési eredményeket lehetett megénekelni, azt is csak akkor, ha sikerült túlteljesíteni legalább a százszázalékos minimális normát.

„Amerre boldog kedvvel nézek:

dolgos nép szorgos keze termel.

Ez a világ már hittel álmodik

s alkotni tanul bízva türelemmel.” – kezdődik a vers, s Dénes György több mint százszázalékos lelkesedéssel veti bele magát az újjáépítésbe. Otthagyja Pelsőcöt, s meg sem áll Pozsonyig, ahol szinte a semmiből kezdve (a folytonosság még 1938-ban megszakad) próbálják újrakezdeni az életet a Felvidéken.

Nemcsak írástudókból, tanárokból sincs elég, sokan odavesztek a világháborúban, megint másokat kitelepítettek vagy lakosságcserével szabadultak meg tőlük, vagy egyszerűen  elhallgattattak. Alig páran maradtak a nagy „öregek” közül (Fábry Zoltán, Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla), az életben maradt írástudók többsége (Darkó István, Vozári Dezső, Szombathy Viktor, Győry Dezső) Magyarországon telepednek le.  Az akkor már Dénes György előbb a Csemadok munkatársa lesz, majd átkerül a Szlovák Rádió Magyar Adásához. Itt dolgozik egészen az 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, a hatvanas évek elejétől az irodalmi szerkesztőséget vezeti. Csak csendben jegyzem meg, ezt később a lánya, Lacza Éva veszi majd át.

Nem kis szerepe lesz Dénesnek abban, hogy az irodalom beférkőzik mindennapi életünkbe.

Ne feledjük, az ötvenes-hatvanas években televízió még nem vagy csak elvétve volt egy-egy háztartásban. Akkoriban egy-egy verses összeállítás vagy egy-egy hangjáték igazi revelációnak, örömünnepnek számított. Ma már – visszanézve 2023 felől – már csak kényszermosolyogni lehet Dénes György hetvenes években ejtett panaszain, miszerint egyre kisebb a keletje az irodalomnak.

Ha az első szlovákiai magyar verset nem is ő jegyezte, az első verseskötetet viszont igen, amely 1952 őszén jelent meg Magra vár a föld címmel. „Új szántások, frissen hasított föld//a magra vár s a holnap emberére” – ekképp kezdődik a vers, s bár sokak szerint kötete nem lép túl a plakátköltészet, a kritikátlan lelkesedés és fülsértő derű kritériumain, de ez a kor egyrészt mást nem is nagyon engedett (nem csak a padlásokat, de még az íróasztalok fiókjait is gyakorta feldúlják), másrészt sokan, nagyon sokan hittek egy élhetőbb jövőben. Nem mellékesen ott volt a szintén velejéig hazug nyugati propaganda. Évtizedekkel később Csehy Zoltán írja: „Mind Dénes György, mint L. Gály Olga nem pusztán sematikus plakátharsányságú közhelyekben tobzódó ideológiailag végzetesen fertőzött lírát művel, hanem költészetesztétikai téren minden tekintetben dilettánsok is”.

Bizonyára van némi igazság Csehy gondolataiban, aki viszont feledi, hogy egy írói életművet, de egy adott konkrét művet sem lehet kiemelni a korból, ahol, amelyben született. Ha Csehy akkoriban kezdi a költői pályáját, akkor valószínűleg ő is Gottwald elvtárshoz írt volna örömódát ahogy tették ezt akkoriban nagyon sokan. A korral együtt természetesen változott a kor irodalma is, bár az 1955-ben megjelent Kék hegyek alatt még folytatja az első kötet hangvételét; a sokasodó bírálatok hatására Dénes György is új, elégikus, itt-ott melankolikus, mélabús hangot üt meg költészetében, s az átmeneti hangvételű,  Hallod, hogy zengenek a fák? című, hétéves kötetcsendet követően 1962-ben megjelent kötete már egy új hangot üt meg. Kicsit kosztolányis, kicsit tóthárpádos, kicsit tamáslajosos, nagyrészt viszont már igazi dénesgyörgyös, aki egyre többet foglalkozik az elmúlással, az élet tétova értelmetlenségével. Amikor az Évek hatalma megjelenik 1966-ban, még csak 43 éves. Felnőttköltészete később sem változik, inkább csak elmélyül. Költészetében egyre többet mereng a szülőtáj romlása fölött, egyre inkább bosszantja a gyorsan rohanó idő, s az idő műlásával járó mindennapos gondok, a betegségek, a közösség lassú, de üzembiztos pusztulása.

Mint aki nehéz álomból kel fel,

csordultig vagyok félelemmel.

Nagy árnyak rejtőznek a napban,

készül az éj az öntudatban.

Szárnyait szétteríti hosszan,

űzi a fényt a fák felett.

Jeget perget a csillagokban,

vajon most már hová vezet?

(Csordultig vagyok félelemmel)

Idővel elfogyogatnak a felnőtteknek írt gondolatai és egyre reménytelenebb üzenetei (Mélység fölött, 1972, Szemben a mindenséggel, 1976, Fenyéren boróka, 1979, Virágzó némaság, 1981, Hajnaltól alkonyig, 1983, Elfogy a fény, 1988, Hattyúk éji dala, 2002), bár költőink többségének teljesítményét mérve, ez is tisztes mennyiség, s eszünkbe jut az a korai szerkesztői üzenet: tömörebb formában. A hatvanas években felfedezi magának a gyereket, előbb az 1967-ben megjelenő Vadlúdtermő ritka fa című gyerekvers-antológiában találkozhatunk a nevével, majd az 1978-as Tapsiráré tapsórumban, de 1974-ben már kiadja önálló kötetét is Tücsökhegedű címmel. Ezt követte a Pipitér 1984-ben, a Bükkfamakk 1987-ben, a Zebramadár 1991-ben, s legvégül 1994-ben a Sétálni ment három kalap. Ezeket a köteteit a kritika egyhangú elismeréssel fogadja, s mint írják, Simkó Tiborral és Tóth Elemérrel megújították a felvidéki magyar gyerekköltészetet.

Sokan vádolták költészetét azzal, az híján van a humornak, többnyire az elmúlásról, a pusztulásról szól. Utolsó előtti kötete, a 2001-ben megjelent Írók fényben és árnyékban is inkább az elmúlást erősíti fel, ahogy az ötvenes-hatvanas évekről írt visszaemlékezései is, talán ezért is érdemes felidézni Duba Gyulát, aki a humort is fel tudta fedezni Dénes Györggyel kapcsolatban, akit így mutat be a Káderezés a (zseb)parnasszuson című paródiakötetében: „Sok kritika érte, de még él. Lelkiismeretes agronómusi múltját, amikor komoly hangon figyelmeztette a szövetkezeti parasztokat halaszthatatlan tavaszi teendőkre, mondván, hogy vetni kéne már, kinőtte. Érdekes irodalmi pályát futott be; ok és okozat egy személyben. Ő az oka, hogy költészetünk ilyen, amilyen, és költészetünk olyan, amilyen ő”.

Dénes György hervadhatatlan érdemei közé tartozik, hogy igazi családi kultúrdinasztiát alapított, lánya az ő nyomdokaiban haladt, s rádiós-újságíró lett, veje, Lacza Tihamér egész életében újságírással (évekig a Hét főszerkesztője is volt) és művelődéstörténettel foglalkozott; fia, a Dusík nevet továbbvivő Gábor zeneszerző lett,  a szlovák könnyűzene elismert aktora, aki a legendás Gravis együttes után mostanában sikeres musicaleket ír (Assisi Szent Ferenc, Mária Antoinette, Quo Vadis, Foglalkozása pápa, Jánošík), felesége nyelvész, egyetemi tanár, dalszövegíró. S ezt a zenei vonalat viszi tovább unokája, Gergely is. De a sort még folytathatnánk... 

Amíg volt szlovákiai magyar költészet, volt szlovákiai magyar irodalom, addig nem hiányozhatott az itt-ott, időnként megjelenő antológiáinkból sem.

Az 1979-ben megjelent Jelenlét például 21 versét közli, de a legutóbb megjelent Förtelmes kaszálógép (2002-ben!) is kilencet. S ahogy ő nem lett hűtlen szülőföldjéhez, az sem hozzá. Szülőfalujában díszpolgárrá avatták, annak alapiskolája a nevét viseli (május 31-én egész napos megemlékezést tartanak a tiszteletére). Halála után szülőházán emléktáblát avattak, s ne feledjük, Dénes György itt is van eltemetve.

Aki itt él, szépen éljen

az erdős, tündéri vidéken,

hol a tölgyesben kedves csíz dalol,

karsztvizek törnek elő a föld alól.

Ahol vén szirtek suttognak regét,

s megcsodálják az isten kék szemét…

És mindörökre céltalan a lét.

 (Képeslap Gömörből)

„Szolgálni akartam, nem tündökölni” – mondta egyszer pályájáról nyilatkozván Tóth Lászlónak. Dénes György nemcsak nyilatkozta, tényleg így is élt. Születésnapja nemcsak a gömöri, hanem a felvidéki magyarok számára is igazi ünnepnap kell(ene), hogy legyen. Még akkor is, ha tudjuk, errefelé mindörökre céltalan a lét…