Elfelejtett (?) könyvek „palackpostája” – 4. rész
Az élet mindig színes, sokrétű, gazdag, érdekes, ha csak a pozitív oldalát nézzük. S mindez így vagy úgy benne rejlik a kisebb-nagyobb könyvtárak, gyűjtemények könyveiben, két borító közé zárva. Csak legyen idő elolvasni egy-egy olyan kiadványt is, amely nem kötődik szorosan mindennapi (kenyérkereső) munkánkhoz.
Vannak notórius és „mindenevő” gyűjtögetők, illetve vannak egy „témában” érdekelt komoly gyűjtők, akiknek a szenvedélye olykor még a pénztárcájuknál is erősebb. Nagyapám idejében többen voltak kis (cseh)szlovákiai (rész)irodalmunk berkeiben, akik szinte naponta találkoztak a pozsonyi antikváriumok (esetleg régiségkereskedések) kis üzleteiben. Ezek a boltocskák leginkább a belvárosi Korzó tájékán voltak szép számban fellelhetőek. A házi könyvtárak meg csak nőttek, dagadtak, dugig megtelítve az akkori átlaglakások szerény tereit. Nagyapámtól gyakran megkérdezték a töméntelen könyvre rácsodálkozva: „és ezt mind elolvasta?” A kérdés gyakran elhangzott, ő mégsem tudott érdemben felkészülni a válaszra. Mert a könyvek iránti szenvedélyről hogyan is lehetne mesélni egy „kívülállónak”? Úgysem értené… Az antikváriumokban összeverődött „kollégák” viszont fél szavakból is értették egymást, s nagy volt az öröm, amikor egy érdekes könyv bukkant fel a polcon. Csak az volt a kérdés, kié legyen?
S most itt van ez a nagyra nőtt házi könyvtár, amelyben próbálok „rendet vágni”, mint hajdanán a parasztok a búzában, de nem megy. Mint már korábbi irományaimban is, a „régenvolt” csehszlovákiai magyar írók egy-egy dedikált könyvére hívnám fel a figyelmet, a dedikálás, vagyis az író „palackpostája” révén. Függetlenül mindennemű értékítélettől, nélkülözve minden logikus sorrendet, szerzői irányultságot, stílust, kritikusi megítélést, irodalomtörténeti „besorolást” és műértelmezést, „csak úgy”, sorban leemelve a könyveket a polcról, pillantunk bele „palackpostájukba”. A dedikálás szövege, olykor szokványos, máskor jelzésszerű, vagy sokat mondó, és rendszerint a nagyapámnak szól (persze vannak kivételek). Több polcnyi ilyen könyvet fedeztem fel, s a szerzőkről csak annyit, hogy itt is többféle stílus, mondandó és érték kavarodik. Mert ugye itt is „érvényes” az, ami az élet számos területén, hogy vannak a kiválóak és azok, akiket a „futottak még” kategóriába soroltak. Vannak a könyvtárban olyan kötetek és szerzők, akiktől nemcsak egy könyvük dedikációja (palackpostája) maradt meg, hanem sok. E vonatkozásban akár Duba Gyula is vezethetné a listát, azért is talán, mert rengeteg könyve jelent meg, volt mit ajánlani.
A némiképp hosszúra sikeredett „bevezető” után jöjjön a „palackposta” kibontása… Most egyetlen könyv vár arra, hogy belepillantsunk. Dávid Teréz Kásahegy című kötete, amely 1966-ban jelent meg a pozsonyi TATRAN kiadásában; 630 példány a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében a Szépirodalmi Könyvkiadó részére jelent meg. A könyvet Hubik István szerkesztette.
Voltaképpen szatirikus regényről van szó, s a ma embere igen elcsodálkozhat a tartalmán. Azt nagyapám is emlegette, hogy Dávid Teréznek jó humora volt, s ez ebben a „szokatlan” könyvben be is bizonyosodik. De erről majd lentebb. Inkább néhány szót magáról az íróról, akit annak idején a korabeli olvasók igen jól ismertek, nemcsak íróként, hanem színpadi szerzőként is, manapság azonban már nem igazán beszélnek róla. Az ötvenes évek második felében indult hangjátékszerzőként, drámaíróként; sokat dolgozott a Magyar Területi Színháznak, egyidőben dramaturgja is volt. Hallomásból tudom, hogy pozsonyi belvárosi lakásából a Hviezdoslav Színházra látott, és nagyon büszke volt arra, hogy ebben a színházban 1958-ban bemutatták a Lidércfény című darabját. (Bevallom, már nem emlékszem, ki mondta ezt, de talán a hasonlóan szép kort és vészterhes időket is megért, a közelben lakó Mayer Judittól hallhattam mindezt vagy 15 éve, mikor egy lektorálás ügyében kerestem fel. Sorsukban az a tragédia is közös, hogy mindketten hiába várták vissza vőlegényüket, az egyik a frontról, a másik pedig a koncentrációs táborból nem tért haza.)
Dávid Teréz (eredeti nevén Davidovics Teréz; Bräuer Gézáné) Görgényszentimrén született, 1906. augusztus 9-én és Pozsonyban, halt meg 2002. jún. 11-én. Hosszú életű volt, s – ha lehet ilyet mondani, szerencsés (egy ideális világban talán másképp fogalmaznék), ugyanis a lánytestvérén kívül minden családtagját, vőlegényét is megölték a zsidóüldözés idején. Ő először a Csehországban élő testvérénél húzta meg magát, majd Budapesten vészelte át a nehéz időszakot. Az írás lételeme volt, és a közönség szeretete, érdeklődése ösztönözte, meg vitathatatlan tehetsége, íráskészsége, amelyet egyfajta könnyedség jellemzett. A legtöbben (gondolom elsősorban az idősebbek) az Időzített boldogság, A szerelem házhoz jön, a Dódi és más darabok révén emlékeznek rá, hisz ezeket műkedvelő csoportok is szívesen előadták. Számos más munkája mellett említésre méltó az Utóirat című könyve, amelyben, ha úgy tetszik, az élete tárul elénk. Sokat gondol vissza gyerekkorára, ifjú éveire, a tájra, ahol született. Egy helyen így ír erről:
Visszatérve a „lényegre” a szóban forgó könyvre; a Kásahegy egy igen szokatlan szatirikus regény (?), amely visszavezeti a mai „tudatlan” olvasót az ötvenes évek világába, ahol az embereket állandó „készenlétben” tartották, és a mai ember számára igen „érdekes” dolgokkal molesztálták, mint pl. amilyen egy kérdőív. A könyv fülszövegében olvashatjuk:
S hogy a „kérdőív” kérdései mennyire „eredetiek”, nem tudható, de nem lehet kétségünk afelől, hogy effajta irományok az ötvenes-hatvanas években nem voltak ritkák. Végül hadd álljon itt két kérdőíves kérdés, és a válaszokból néhány mondat:
„VOLTÁL-E ÉLMUNKÁS? HA IGEN, MIKORTÓL MEDDIG? Nos, úgy érzem, mint modell mindig átlagon felül teljesítettem a normát. Ugyanis én nemcsak álltam vagy ültem alkotó munka közben, mint a többiek, hanem gondolkodtam is. Tehát ugyanegy időben végeztem fizikai és szellemi munkát. A legtöbb modell fecseg, fecseg… Telebeszéli a művész fejét, vagy amerikai mogyorót rágcsál munka közben, ami befolyásolja az ihletet. Én gondolkodtam, amíg a mester kissé korpulens csípővonalaim miatt – méreteit dús redőkben leomló vörös bársony még jobban érvényre juttatta – rólam a »termékenység« apoteózisát formázta. (…) MILYEN POLITIKAI IRODALMAT TANULMÁNYOZTÁL? VÉGEZTÉL-E POLITIKAI ISKOLÁT? MIKOR? MILYENT? Olvastam Marxot és Engelst… ama régi gyűlés után, amelyen Vedress Ferivel és Blau Piroskával megjelentem, s ahonnan megfutamodtam, mert restelltem, hogy olyan sután viselkedtem a díszes polgári gyülekezetben. Pirinek elárultam bánatomat, ő elmondta Ferinek, Feri tanácsára aztán Marx: A tőke című háromkötetes művével kezdetét vette politikai kiképzésünk. Ám abbamaradt annál a fejezetnél, ahol a szerző azt írja: »A munka felszabadítása megköveteli, hogy a munkaeszközöket a társadalom köztulajdonává emeljék…” Eszembe jutott ugyanis anyám varrógépe…«”
Dávid Teréz e könyvének „palackpostája” egyszerű: Dénes Györgynek Dávid Teréztől, Br. 1966. VI. 7.
Ha úgy tetszik, a Kásahegy is egy „palackposta”, üzenet az ötvenes-hatvanas évekből. Tanulságos kibontani.
