Elfelejtett (?) könyvek „palackpostája” – 3. rész

Korábban is megjegyeztem már, hogy sok mai kritikus, irodalmár szerint a (rész)irodalmunkat megalapozó, a második világháború után induló (cseh)szlovákiai magyar írók, költők által létrehozott művek stílusa talán mostani korunkkal, s az ítészek ízlésével nem „kompatibilis”. De hagyjuk is ennek felemlegetését, inkább bízzunk az olvasóban, és reménykedjünk benne, hogy még van… S miért ne lenne? Őrizzük meg könyveiket (a régebben megjelenteket is) úgy, hogy ne „kopjanak ki” az emlékezetünkből, s időnként vegyük le őket a könyvtár polcáról, hiszen egy korszak lenyomatai, reflexiói ezek a munkák; a világ állapotáról adnak hírt, az egyszeri és megismételhetetlen ember és költő belső hangjának sugallatairól, a tehetség felszikrázásáról egy-egy egyszerű képben.

Bár az évek során ezeknek az alkotóknak az írásművészete is változott, fejlődött, alapvető elgondolásuk az irodalomról, annak „természetéről” nem változott lényegesen, miként a hitük sem az igaz emberi szóban. Ők egy más korban eszméltek, lettek felnőtté, értek művészekké. Olyan inspiráló, fájó témák nyomták a lelküket, mint a háború, amely kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben, s így a művész által használt „anyagban” is. Korábbi, hasonló írásaimban jeleztem, de jelzem most is, én csupán arra vállalkozom, hogy egy-egy könyv dedikációjának apropóján bemutassam (kibontsam) egy-egy kötet „palackpostáját”, amelyet a szerző saját kézjegyével látott el, sok évtizeddel ezelőtt.

A „címzett” pedig nem más, mint a könyvtárat első „körben” összegyűjtő nagyapám. A jelzett könyvek annak idején persze rögtön, kézből kézbe megérkeztek a „feladótól” a „címzettig”, csak nekem (nekünk) lett mára a dedikációból, ajánlásból, kézzel írt üzenetből „palackposta”, amelynek kihalászása a könyvek tengeréből és annak „felbontása” nélkülöz minden logikus sorrendet, szerzői irányultságot, stílust, kritikusi megítélést, irodalomtörténeti „besorolást” és műértelmezést. „Csak úgy”, sorban leemelve a könyveket a polcról követik egymást a régi, régi üzenetek. Bábi Tibor és Mikola Anikó egy-egy dedikált könyvével kezdtem a sort, betekintve „palackpostájukba”, folytatva Cselényi László könyvével.

Ozsvald Árpád

Fotó: SZMÍT

Ezúttal is régebben megjelent könyvekre hívom fel a figyelmet. A szerző a könyvek és a költészet szelíd barátja, Ozsvald Árpád. Fentebb említettem, hogy a kor, amelyben élünk, determinál, meghatároz még akkor is, ha nem szeretnénk. Még inkább így van ez a háborút átélt nemzedékkel. Ozsvald sok helyen utal az átélt borzalmakra, az Emlékszem jól című versében gyerekkori emléke elevenedik meg szikár, egyszerű megfogalmazásban.

(…) Szekér után ballagott anyám, / ángyom fogta a tinók láncát. / Hátunk megett már a vad halál / járta kegyetlen, véres táncát. / Anyám szemében könnyek égtek, / mikor falunkra visszanézett.”

A két Ozsvald-kötet, amely ezúttal mellém szegődött: a Galambok szállnak feketében (1969, Madách Könyvkiadó) és az Oszlopfő (1981, Madách). A fenti versrészlet az elsőből való. Mint köztudott, Ozsvald Árpád (1932–2003) költőként az 1950-es években indult, pontosabban a Három fiatal költő című antológiában 1954-ben. Életében volt rövid ideig pedagógus, majd magába szippantotta a kiadói munka, a lapszerkesztés, olyannyira, hogy a hajdanvolt „boldog emlékezetű” (A) Hét hetilapnak évtizedekig volt a munkatársa, főszerkesztő-helyettese. 2003. június 15-én halt meg Pozsonyban, 72 évesen. Számos verskötete jelent meg, gyermekeknek is írt. Költészetére az egyszerűség a jellemző, gondolatait tömören építi be a vers adta keretbe, mégis hatásosan, drámai erővel vetíti a papírra pillanatnyi reflexióit. Egyik ikonikus verse a Hettita ballada nemcsak az ókor iránti érdeklődéséről tanúskodik, de arról a féltésről is, ami mélyen a lelkében munkált.

Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét, / a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek / derűs arcukat elrejtették a homokdombok / hűvösében – kinek lenne kedve / mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenégén? /Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, /az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, / s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, / nem akarták többé látni / a fiak és unokák hűtlenségét. /Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, / amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok / kifordultak helyükből, bebújtak a / föld alá, mert szégyellték / az utat felejtő vándorok hűtlenségét. /Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra /, melynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak, / az aranybika két szarva között elpattantak / a húrok – nem kísérte hárfa / az apák, fiúk és unokák hűtlenségét.”

Ozsvald Árpád: Galambok szállnak feketében

Fotó: Lacza Gergely

Ozsvald korai költészetének „tematikáját”, mint fentebb már jeleztem, a gyerekkor, a szülőföld és a háborús élmények adják, a mítoszok világa is jelen van, s egyfajta nyugtalanság, féltés is beköltözik a sorok közé, mögé. Az 1969-ben megjelent Galambok szállnak feketében válogatott verseket fog egybe, például azokat, amelyeknek mondandója, stílusjegyei az indulás időszakát jelzik, ám a későbbiek az elmélyültség felé mutatnak, s az önmagunk keresése is hangsúlyossá válik, mint pl. a Látomás című versben:

Ki vagy? – szólt rám az erdő, / Hegyes nyársai bikaszarvak. / Ki vagy? – szólt rám a felhő,/ s jégdarazsak véresre marnak. // A patak, az már nem is kérdez, / örvénycsigái húznak egyre, / a túlsó parton hét medve vár, / éles karmokkal fenekedve. // Kiáltanám a nevemet, / hogy ki vagyok, jaj, elfeledtem. / Három varjú fejem felett / azt károgja, holló lettem.”

A kötet végébe ágyazott Új versek kilenc darabja egyfajta sikoly, s mintha a mai korunkra reflektálna; érdemes elolvasni őket. A „palackpostája” pedig ezt tartalmazza:

Sok szeretettel a mindig »morgó« Gyurkának Ozsvald Árpád, Pozsony, 1969. XII. 11-én.”

Ozsvald Árpád dedikációja

Fotó: Lacza Gergely

A másik könyv, amelyben szerepel a Hettita ballada is, az Oszlopfő című, amely válogatott és új verseket fog egybe az 1955–1980 közötti időszakból. A letisztult költői hang egyre mélyebben hatol a lélek legkínzóbb területeire, szinte bejárja őket, s a féltés örök félelme szivárog belőlük, s a gondolat a lehetőségről...

Az őr elaludt. / Bánatunk fekete ménesét / nincs, aki visszaterelje. / A négy égtáj komoran hallgat, / ők nem felelősek semmiért. / Szabadon játszhatunk – álmainkkal.”

A könyv végére nagyapám – szokásához híven – beleragasztott egy aktuálisan megjelent írást a könyvről, illetve a költőről. Dusza István Új Szóban megjelent cikke fölé a következőket írta:

Beszélgetés a hatvanöt éves Ozsvald Árpáddal a költészetről, Már nem leszek híd sem – Ú SZ. 1997. I. 28.”

A cikkben a mítoszok világa felé fordulásáról többek között így nyilatkozik:

Érdekel a lét egésze, az eredete, a fejlődése. Innen fakad a kövek, a kövületek iránti érdeklődésem is. Könyveim nagyobbára akár ilyen kövületeknek is tekinthetők, persze ma is eleven gondolati tartalmakkal telve.”