Egy rossz tréfa következményei
A 200 éve született Jókai Mór az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően egyre szorosabb kapcsolatba került a császári család tagjaival. I. Ferenc József is tisztában volt irodalmi tehetségével, de felesége, Erzsébet királyné, Sisi gyakran személyesen is találkozott vele magyarországi tartózkodásai idején. A tragikus sorsú Rudolf trónörökössel baráti kapcsolatban állt, és amikor 1886-ban elhunyt Jókai első felesége, Laborfalvi Róza, a főherceg magyarul írt levélben fejezte ki részvétét az írónak.
Jókai számos regényét lefordították németre és ezek is növelték népszerűségét Ausztriában és Németországban. (A francia fordítások gyengék, már-már dilettánsok voltak, így Jókainak Párizsban nem sok babér termett.)
Köztudott, hogy Jókai regényeit először különböző lapokban folytatásokban közölte, így növelte a bevételeit. Ennek ellenére folyamatosan pénzzavarral küszködött, amit hitelezői is kihasználtak.
Egy alkalommal ez is szóba került a királyi audiencián. Tisza Kálmán az ország helyzetéről számolt be az uralkodónak és mellesleg megjegyezte, hogy bizony nem állnak jól a dolgok, még az ország első írója is nyomorral küzd. Ferenc József közbevágott: „Jókai?” „Igen, felség” – válaszolt Tisza. Erre a király megjegyezte: „Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyire van szükség?” Mire Tisza egy komoly összeget mondott: harminchat ezer forint, és még hozzátette, hogy ez a legégetőbb. A király erre kilátásba helyezte, hogy a saját vagyonából átutalja az összeget, de arra kérte Tiszát, hogy ezt ne mondja el Jókainak. Az író később persze megtudta, honnan érkezett a gyorssegély, és ez még nagyobb hálával töltötte el a királyi család iránt.
Az anyagi gondok végérvényesen akkor szűntek meg, amikor Jókait – Tisza sugallatára – beválasztották különböző cégek már akkor is jól fizető igazgatói tanácsába. Természetesen Jókai továbbra sem változott meg, ezután is könnyen adott pénzt a hozzáfordulóknak, és ahogy Mikszáth írja Jókairól szóló könyvében „sokat adott jótékony célokra, szegény íróknak, pumpoló alakoknak, senki a küszöbét nem hagyta el segély nélkül.
Mégpedig a ’jókedvű adakozók’ osztályába tartozott, amiért felette irigyelte Bródy Zsigmond, aki szintén nagy adakozó volt, dúsgazdag ember létére jobban tehette. „Látod, mester – mondá Bródy –, én is mindig adok a szegényeknek, már közel egy félmilliót adtam szét, de én mindig kedvetlenül adok, először magam vagyok rosszkedvű, hogy adnom kell, másodszor annak keserítem el az adományt valamely módon, hacsak egy epés megjegyzéssel, akinek adok. Jókai kedvesen tudott adni.”
Közeli ismerősei tudták azt is, hogy a bécsi udvarnál is nagyra tartják az írót. Wekerle Sándor, aki később háromszor is Magyarország miniszterelnöke volt, egyszer megkérdezte Jókait – aki akkoriban a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban a Koronás gyermekek című új regényének már elkészült fejezeteit –, nem gondolja-e, hogy ezzel bajt zúdít a fejére? A regény – ahogy Mikszáth jellemezte – a Braganzákról, Estékről meg a Habsburg–Lotharingiai ház összefonódásáról szólt, nyelte a közönség, mint a mannát”. Jókai meglepődve nézett rá. „Hallom, haragusznak érte az udvarnál” – mondta Wekerle.
Hogy valójában mit hallott? Egyik ismerőse állítólag Bécsben, a reggelinél említette, hogy ha itt olvasnák a most éppen folytatásokban közölt Jókai-regényt, akkor nem nagyon örülnének neki…
Jókai, aki jóban volt a királyi családdal, ettől megrémült. Másnap reggel levelet írt a szerkesztőségnek és ebben bejelentette, hogy nem folytatja tovább. A Koronás gyermekek sosem készült el. Később maga Wekerle mesélte el a dolgot hozzátéve, hogy csak tréfának szánta a megjegyzést. A magyar irodalom azonban szegényebb lett egy regénnyel.
Megjelent a Magyar7 2025/6.számában.
