Egy protestáns nemzeti liberális - 120 éve hunyt el Arany László
Nem könnyű egy nagy ember fiaként kilépni az árnyékból, ráadásul ugyanazt a tevékenységet művelve megtalálni a saját utat. Arany János a magyar irodalom egyik legmeghatározóbb, örökbecsű alkotója volt, ezért is lehetett nehéz – ha nem reménytelen – vállalkozás az ő gyermekeként a költészet, az irodalom terepére lépve eredeti és esztétikai szempontból is jelentős életművet létrehozni.
Persze van rá példa és nemcsak a világirodalomban, hanem tájainkon is, hiszen Bródy Sándort, Karinthy Frigyest vagy Áprily Lajost is említhetnénk hamarjában, de valljuk meg, nem ez a jellemző. Arany László (1844-1898) azonban ugyanolyan felfigyeltető műveket alkotott, mint Karinthy Ferenc („Cini”), Hunyady Sándor vagy Jékely Zoltán, csak éppen a köztudatban alakja valahogy elhalványodott a halála óta eltelt 120 év alatt. Verseit, esszéit, kritikáit csak az irodalomtörténészek és a vájtfülű irodalomrajongók olvassák, a korszak (a 19. század második fele) irodalmát tárgyaló összefoglalásokban csupán néhány sor jut számára, megemlítve ugyan legfontosabb munkáját, az 1873-ban kiadott Délibábok hőse című verses regényét, de valahogy elfelejtik megemlíteni, hogy ezzel vette kezdetét a magyar irodalomban az a realista irány, amely hatással volt még Mikszáth Kálmánra is.
Nyilván meghatározó volt az a szellemi közeg, amely a szülői házban körül vette, az apját meglátogató jeles írók, tudós emberek (Jókai Mór, Szilágyi Sándor, Szabó Károly, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Csengery Antal, Pákh Albert és mások) beszámolói, témafelvetései, amelyek termékeny talajra találtak a fiatalember elméjében és arra serkentették őt, hogy ezekről maga is eltűnődjön. Arany Jánoshoz mindig közel állt az egyszerű parasztemberek gondolkodásmódja, bár műveltsége folytán a liberálisan gondolkozó polgársághoz tartozott, és ez hatványozottan érvényes fiára, Lászlóra, aki bár korán elhunyt Júlia nővérével nagy utazásokat tett a Partiumban és a Székelyföldön, hogy a parasztok között népmeséket gyűjtsön, de világlátását tekintve az akkoriban megizmosodó nemzeti liberalizmus progresszív vonulatához csatlakozott. A felgyűjtött mesékből 1862-ben Eredeti népmesék címmel jelent meg egy kötet, ezekből később számtalan kiadvány született, sőt napjainkban is kiadnak olykor egy-egy válogatást belőlük. 1872–1883 között Gyulai Pállal szerkesztette a Magyar Népköltési Gyűjtemény három kötetét
Kortársai odafigyeltek kritikáira és esszéire is. Ezekben bírálta az akkoriban népszerű érzelgős színműveket, a sekélyes tartalmú vígjátékokat és operetteket. Fő művének hőse, Hűbele Balázs látszólag egy aktív ember (szinte ellentéte Petőfi Pató Páljának), aki azonban képtelen egy meghatározott irányban felhasználni a benne szunnyadó energiákat. Ez a tervezetlenség vagy koncepciótlanság aztán tragikomikussá teszi őt a környezete előtt. Ő a kiegyezést követő, reményét vesztett nemesi értelmiség egyik megtestesítője.
Az 1867-es kiegyezéstől a magyar nemzet megújhodását remélte, ugyanakkor érzékelte az ország nemzetiségei körépen egyre erősebben jelentkező önállósulási törekvéseket és magyarellenességet is. Erről hasonlóképpen gondolkodott mint tragikus sorsú barátja, Grünwald Béla (1839-1891), aki a magyarságnak meghatározó szerepet szánt a Kárpát-medencében és hathatósan igyekezett gátat emelni mindenekelőtt a szlovákok ezirányú törekvéseivel szemben.
Arany László nem ment el ilyen messzire, de az a protestáns szellemi közeg, melyben felnevelkedett és később is mozgott megerősítette magyarságában és magyarságféltésében is.
1887–1892 között országgyűlési képviselő is volt, szabadelvű programmal.
Meglehetősen szerény terjedelmű szépirodalmi életművét kiegészítik tanulmányai, hírlapi cikkei, a népmesékkel együtt beleférnek egy vaskosabb kötetbe. Műfordítóként is számon tartják: fiatalabb éveiben (1864–1871 között) Lermontov, Puskin verseit és Shakespeare több darabját (A két veronai ifjú, A tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért) is magyarította. A Délibábok hőse c. munkáját az irodalomtörténetírás „hibátlan remekműnek” tartja, Hűbele Balázs nevét pedig még a közbeszédben is gyakran hallani.
Viszonylag korán, 54 éves korában, 1898. augusztus 1-jén érte a halál.
