Egy értékes könyv a magyar foci aranykoráról
Hatvannyolc éve, 1953. november 25-én, a londoni Wembley-ben a magyar labdarúgó-válogatott az évszázad mérkőzésén 6-3-ra legyőzte az angol nemzeti csapatot. Jonathan Wilson angol szerző A magyar futball aranykora című könyve többről szól, mint a legendás meccs. Egy korszakról, annak ismert és kevésbé ismert, mára elfelejtett alakjairól, és arról, hogyan vált a magyar futball naggyá.
A világ legismertebb magyarja valószínűleg a mai napig Puskás Ferenc. Pedig nem volt történelmi személyiség, király vagy pápa, esetleg túlsztárolt mozihős, sem befolyásos dollármilliárdos. Csak focista volt, egy labdát kergetett a pályán, hol a társainak passzolta, hol driblizett vele, időnként meg bődületes gólokat vágott. Ő volt Öcsi, aki a pályafutása során két klubnál fordult meg – Kispest/Honvéd és Real Madrid –, és ő volt az Aranycsapat kapitánya.
A foci szerelmeseinek java nagyjából ennyit tud a magyar futball legsikeresebb korszakáról. A magyar szurkolók egy része azért szélesebb tudással bír, és akadnak persze megszállottak, akik ennél jóval mélyebbre ásnak. Közülük egy Jonathan Wilson író, sportújságíró. A negyvenöt éves angol – sunderlandi – szerzőnek nem ez az első, magyarul is olvasható kötete. A Futballforradalmak és a Kívülállók írója ezúttal A magyar futball aranykora (The Names Heard Long Ago: How the Golden Age of Hungarian Football Shaped the Modern Game) című kötettel jelentkezett, amely a GABO Kiadó gondozásában, Bán Tibor fordításában látott napvilágot.
Hogyan lehetne tömören jellemezni Wilson legújabb írását? Elképesztő mű egy külföldi szerzőtől a magyar foci legsikeresebb korszakáról, amely több mint sportkönyv vagy kötet a magyar labdarúgás történetéről. Részben tabló a kor legnagyobb alakjairól, akikre már itthon is csak kevesen emlékeznek, emellett, jobb szó híján, történelemkönyv, néhol már-már szociológiai tanulmány, és nyugodtan ráaggathatjuk a kalandregényt is, csakhogy a főszereplők száma ebben az esetben tucatnál is több. Ó, és még valami, hódolat a magyar futball – nagyjai – előtt.
Wilson alaposan beleásta magát a magyar foci történelmébe. Olyan mélyen, hogy az olvasó gyanút fog, ezt a könyvet nem írhatta külföldi, magyarnak kellett „elkövetnie”. Az utolsó oldalakon persze felsorolja a rengeteg magyar segítője nevét, akiknek köszönetet mond, de ettől függetlenül is elismerésre méltó az alapossága. Visszautazunk az időben jó száz évet, olvashatunk a labdarúgás utazó nagyköveteiről, a skótokról, írekről, angolokról, mint Jimmy Hogan vagy John Tait Robertson, majd gyorsan lapozunk tovább, és már egészen belemerültünk. MTK, Ferencváros, Olaszország, Uruguay, Argentína, világháborúk, két világháború közti időszak, zsidók, nácik és kommunisták, és a nevek... Wilson azzal kezdi, hogy több mint egy évtizeden keresztül volt Hirschl Imre megszállottja. Ezután Orthon, Tóth „Potyán”, Weiszen, Erbsteinen, Guttmannon, Bukovin, Czeizleren, a Konrádokon, Kürschneren, Schafferen, Schlosseren át eljutunk Sebesig, közben körbeutazzuk a világot.
Miért ez a sok név? Wilson alapvetően az edzőkön, mestereken keresztül mutatja be a magyar focit, hogy kik alakították, miért és hogyan, nem csak a hazai sportpályákon történteket. Merthogy a lényeg épp ebben rejlik! A magyar mesterek az első világháború után a világ legnagyobb formátumú géniuszai voltak. 1920 és 1945 között hatvan tréner dolgozott Olaszországban.
Abban az országban, amelyet ebben az időszakban Mussolini irányított, és amely ország kétszer megnyerte a világbajnokságot, egyszer pedig az olimpián diadalmaskodott. Európában mellettük ekkoriban az osztrákok, a csehszlovákok és a magyarok rúghattak labdába, vagyis a Duna menti iskola képviselői. Az 1920-as évektől kezdődő aranykor az 50-es évekre beérett, és Puskásék, Kocsisék, Hidegkutiék képében ki is futott.
A magyar válogatott 1950 májusa és 1956 februárja között lejátszott 51 mérkőzése közül csak egyet veszített el, a világbajnoki döntőt. Ahogy Wilson fogalmaz: „a forradalmat követő időszak káoszában véget ért a magyar labdarúgás négy évtizeden át tartó aranykora [...] A magyarok tanították meg futballozni a világot; mindannyian Jimmy Hogan örökösei vagyunk. És egy pontos indítás, egy precíz passz vagy egy csodás egyéni villanás után, vagyis akkor, amikor a foci a legszebb, talán felsejlik előttünk a régi Budapest, a kávéházak, a grundok és az egyik legszebb és legtragikusabb sorsú futballkultúra”.
