Ecsettel a nyugati hadifogságban - Kiss Sándor naplója

A nyugati hadifogságot a Gulaghoz képest afféle tűrhető internálásnak szokás tekinteni: és mindenképpen van abban igazság, hogy ott jóval nagyobb volt a túlélés esélye. A Szovjetunióban nagyjából 700 ezer honfitársunk került rabszolgaságba, és közülük maximum félmilliónyian tértek haza. A keleti deportálások közben és a munkatáborokban tehát több mint 200 ezer magyar ember halt meg. Nyugaton az oda vezényelt vagy menekült tízezreknek sokkal több lehetősége volt a szabad világban maradni, elszökni vagy élve hazatérni. 1945-ben a Harmadik Birodalom területére visszavonult honvédalakulatok és kitelepült intézmények 580 ezer katonájából 300 ezer angolszász–francia, 280 ezer pedig szovjet fogoly lett

Eisenhower tábornok „fegyvertelen ellenséges erőknek” minősítette a magyarokat. A foglyok elosztása során sok magyar került olyan országok táboraiba, akikkel nem is álltunk hadban (Dánia, Belgium, Luxemburg).

Általában embertelen körülmények vártak a foglyokra. Húszezer magyar meg is halt, százezren pedig emigráltak, amint lehetett.

Nagyon nem volt mindegy, hová került az ember. A történelemkönyvek hallgatnak róla, hogy egyes francia táborokban (például Dieppe) az észak-afrikai őrök megerőszakolták a 15 éves magyar leventéket. Ezeknek a gyerekeknek ez volt az első találkozásuk a művelt Nyugattal. Sokan kifosztották és megalázták a védtelen embereket. Más, szerencsésebb magyarok kávét, cigarettát kaptak az amerikai katonáktól. Erre nem kevés példa akadt, mint a könyvből is kiderül.

De ki volt Kiss Sándor? Naplónk szerzője tulajdonképpen nem különleges ember. Képességei sok tekintetben átlagosnak vagy jónak mondhatók, de volt egy zseniális képessége: a kimagasló rajztudása. Egyszerű gyulai rajztanár volt, tartalékos hadnagyként szolgált a Magyar Királyi Honvédségben. Nyugatra menekült a szovjetek elől, és bejárva a Német Birodalomhoz tartozó Ausztria északi részét, idővel amerikai hadifogságba esett.

1900-ban született, tehát ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely nemcsak telibe kapott két világháborút, hanem mindkettőben harcolt. Gondoljuk át, mai fejjel milyen elképzelhetetlen megpróbáltatásokat jelenthetett ez! Megélt két puccsot 1918–1919-ben, idősödve egy forradalmat 1956-ban, és még összeszámolni is nehéz, hány átmeneti és hosszabb rendszert és idegen uralmat.  Kiss 1981-ben hunyt el, arra azonban nagyobb volt az esélye, hogy sok társához hasonlóan valahol útközben meghal a második világháborúban.

Csodálatos módon megmaradt a naplója és szebbnél szebb rajzainak gyűjteménye. Ezekből megtudhatjuk, milyen hely volt 1945-ben Ausztria. Egyes vidékein meghökkentően szegény a magyar vidékekhez képest, ahogyan írja a naplójában.

Kiss Sándor tényleg egy tisztes középkorú magyar ember volt, aki mindennap, mindig a családjára gondolt, bárhol is járt súlyos vándorlásában és veszteglésében a Nyugat-Dunántúl és Felső-Ausztria között. Nem ideológiákat hajszolt, és ha ábrándozott, akkor a családjáról tette. Törődött a rábízott emberekkel, s amint arra lehetősége nyílt, rajzolt, festegetett. Próbált túlélni „két pogány között”. Csak élni akart, de nem minden áron. Kalandos útja átvezetett a csak 1947-ben elszakított Oroszváron is. Aludt néha rendes helyen is, de általában nem. Gyakrabban a szabad ég alatt, átázva, hideg pajtákban, a német tisztek által kiszorítva, nyirkos, büdös szalmán. Erről így írt:

Drámai érzés nyomon követni a naplóban Kiss érzelmi hullámzásait arról, hogy hosszú hónapokon át semmi hírt nem kap az otthon maradottakról. Ma akár néhány óra után idegesek leszünk, ha nem tudunk valamit békében élő, közeli hozzátartozónkról. „Az otthon messze van és nem csak hogy messze van, hanem nincs is. Feltétlenül elpusztult a háború forgatagában. Emberi számítás szerint ott nem sok maradhatott meg” – latolgatja borúsan, önmagát marcangolva Kiss. Máshol azt jegyzi fel, hogy „nem tudom, van-e értelme valaminek egyáltalán”.

„Ma vettem egy szép füstölt húst, egy oldalast. Az a szándékom vele, hogy ha Pest felszabadul, hazaküldöm.”  Később, már az ausztriai lágerben: „A pokróc nagyon jó, meleg. Jól jártam vele. Stengernek egy inget adtam érte, amit negyvenhat pengőért Győrben szereztem. (…) Éjjel egy orosz gép bombázta a várost. Kicsi, csendes hangú gép volt. Csendesen jött, és leállította a motort, siklásban haladt, és dobta a bombát, százötven méterre tőlünk is leesett egy. Nyugodtan feküdtünk, de mindenki feszülten figyelte azt a varrógépszerű zajt, amivel ez a kis alattomos gép végezte tevékenységét. Hasonló gép járt annak idején a győri repülőteret is bombázni. Az még cédulát is dobott, hogy 'holnap ismét jövök, este nyolckor, Marika' felírással.”

Érdekesek a korabeli propagandára, szóbeszédre reflektáló gondolatai:

A lángszórók akkoriban rettenetes tűzereje sok rémhír táptalaja lett: „1945. február 2. Keserves volt számomra a hír, amit Pestről hozott. 36 ezer vak ember van Pesten. A lángszórót a katonák a pincék lakói ellen használták. Sírtam, amikor délben senki nem látott bent. Magam előtt láttam megvakulva a szeretteimet. Talán inkább a halál, mint a valóság!”

Ugyanakkor az 1945-ös Kiss Sándornak bizonyára lenne szava a mostani, 76 évvel későbbi, az ő elsötétült idejénél jóval nagyobb sötétségben élő mai oltásellenesek számára is. Holott az orvostudomány akkor gyengébb szerekkel élt, mint ma. „Beoltattam magam kiütéses tífusz ellen. Lembergi szérumot kaptam. Most kellemetlen a közérzetem. Kedvtelen vagyok és levert. Ez a szérum hatása kell hogy legyen.”

Különösen izgalmasak a német katonákkal szerzett közvetlen tapasztalatai: „Este egy német hadnagy szállt be ehhez a házhoz. Itt vacsorázott a konyhában, olyan menüt evett végig, hogy rossz volt nézni: húsok, teríték, befőttek. Hívatott a századából egy igen ügyesen játszó harmonikajátékost, aki tudott szép magyar dalokat is. Pálinkával kínált a német tiszt. Ivott-evett össze-vissza és a beszélgetéséből látszott, hogy ők, illetve ő még mindig bízik a háborús győzelemben. Nem úgy a zenész, aki világlátott ember volt, különféle államokban járt. Mint mondta, ismeri más népek kultúráját és művészetét. A tiszt határozottan hitlerjugend-nevelésű ember volt, aki vallja, és éli is a 'Deutschland, Deutschland über allest'. A muzsikus tudta, hogy a háborút Németország már elveszítette. Sokáig fent voltunk, végül lefeküdtünk a hideg szobában.”

A szerző látta, hogyan viszonyul a német tiszt a magyar földhöz:

Az ellenállás értelmetlensége a torz híradások és álhírek közepette is teljesen világos Kiss számára: „Nagy apparátussal ásnak olyan árokrendszert, (…) amelyen úgy fognak átsétálni, mintha nem is lenne. (…) Csak egy lövés kell az oroszok részéről és világgá fut ez a kevés német haderő, amely itt, a magyar falvakban eszik és éli fel a mi élelem-anyagunkat. A (Győr melletti) Mária-vonalban nem lesz harcos katona, csak a megmaradt Magyarország termőföldjeit turkáljuk össze úgy, hogy az is tönkremenjen teljesen.”

A szerző hányattatásai végén úgy belelendült a művészi rajzolásba, hogy fogolytársainak, majd később a nyugati szövetséges katonáknak vagy éppen helyi civileknek is nagy mennyiségben tudta értékesíteni azokat. A kötet mellékleteként is megtekinthető figyelemre méltó alkotások hűen adják vissza a korabeli tájak, épületek s azon keresztül az emberek érzéseit. Eközben őszinte és érzékletes naplójával – nyilván maga sem remélte – évszázados érvényességgel megfestette a valóság még fontosabb szeleteit is, a mai korból már elérhetetlen mélységükben is.

Kiss Sándor végül megmenekült, és hazatérhetett Gyulára. Fontos ugyanakkor tudni, hogy az 1945 nyara és 1946 között visszaérkezett magyarok a „nyugatos” szégyenbélyeget viselve általában évtizedekre másodrendű állampolgárok lettek saját hazájukban. A Nyugatra menekült katonák és civilek ügyét nem a törpe kisebbségben lévő nyilasok kiszűrése szempontjából tartotta fontosnak a későbbi ÁVH akkor ezzel foglalkozó vezetése, hanem a polgári elemeket, a régi katonatiszteket, az önálló gondolkodású középosztályt akarták kikapcsolni vagy visszatérésüket megakadályozni az 1945 utáni Magyarországra. Minderre nagyon alapos intézményrendszert állítottak fel, és sokáig gyötörték a fogságból éppen szabadult embereket. Néhány hírhedt nyilas gengszter (felsőbb szinten, mint leküzdendő konkurencia, alsóbb tömegekben pedig mint felhasználható eszközök) teátrális hazahozatala a politikai látványpékségbe sokak számára elfedte és még ma is elfedi, hogy a fokozatosan berendezkedő kommunista diktatúra nem megdönteni akarta az előző önkényuralmat, hanem csak a saját, szörnyűséges képére formálni. Ezért építették meg az elhallgattatás és az elhallgatás falait.

Van még mit ledönteni 75 év múltán is. Az áldozatok emléke iránti tisztelet nem csendet és feledést ír elő.

Megjelent a Magyar7 2021/32.számában.