Duba Gyula világképe

Talán nem tűnik blaszfémiának, de úgy „fogyott el” ő is, mint szépírói témáinak legkedvesebb, az életmű gerincét alkotó, oly mélységesen szeretett és ismert, annak minden lélegzetvételét az utókor számára megörökített világa, a felvidéki parasztság, egy egész társadalmi réteg.

A felvidéki prózaíró triász (ahogyan az egyetemes magyar irodalomkritika kezelte évtizedeken keresztül, a rendszerváltásig Dobos Lászlót, Duba Gyulát és Mács Józsefet), így vált felvidéki triptichonná, elfoglalva helyét a képzeletbeli panteonban. Grendel Lajossal ők alkották az egyetemes magyar próza együttes szólamának a „hatodik sípját”. Most úgy tekintenek le az utánuk jövő és szárnyukat bontogató generációkra, mint felemelt ujj: fontos-e még számukra a széppróza alapját képező magyar élet, vagy a rosszul értelmezett, „földszagú valóságot” megtagadó progresszió szirénhangjait követve elhagyják a fészket, és világjáró (világlátó?) madarakká válva bolyonganak, akiknek nincs hová leszállniuk? A szirénhangon éneklő kritika bizony nem kímélte Duba Gyulát sem, de talán maradjunk annyiban, hogy az idő és az olvasó lesz a legjobb kritikus.

Természetesen téves és méltatlan lenne Duba Gyulát beskatulyázni a realista, szociografikus ihletésű írók kategóriájába (bár ott Illyéssel, Féjával és másokkal osztozik a legjobb szociográfiát írókkal). Botcsinálta értékelőként, de inkább olvasóként számomra mégis ez az etalon. Ha fennmarad valami a felvidéki magyar prózairodalomból a jövőnek, Duba Gyula „parasztvilága” (Vajúdó parasztvilág, Halódó parasztvilág) mindenképpen. 

Pályája ugyanakkor színes, a prózaírás szinte minden regiszterét tartalmazza. Humoreszkekkel indult, s az elején tíz esztendő alatt három szatirikus kötetet jelentet meg (A nevető ember és egyéb vidám írások, Szemez a feleségem, Na, ki vagyok?). Miközben „humorizál”, megjelenik első elbeszélésgyűjteménye, a Csillagtalan égen struccmadár, melynek írásai erkölcsi, társadalmi kérdéseket feszegetnek, s köztük szerepel egy kisregénynek beillő novella, az Idegen szem. Aztán jöttek sorra a regények, esszékötetek, novellásgyűjtemények. Még kritikaírással is foglalkozott. 

Életművét felsorolni is hosszadalmas lenne, hiszen Duba a több mint negyven publikált kötetével nemzedéke, de a szlovenszkói magyar irodalom legtermékenyebb írói közé tartozott. Csak néhányat említenék a legjelentősebbek közül: Szabadesés, A macska fél az üvegtől, Sólyomvadászat, Téli áradás, Ívnak a csukák, Örvénylő idő, Aszály, Álmodtak tengert. 

Tóth László írja róla:

Ugyancsak Tóth László írta Duba Gyula Kossuth-díja kapcsán: „Munkássága, életműve olyan érték, melyet – azon túl, hogy pótolhatatlan szerepet tölt be a szlovákiai magyarság önazonosságának építésében, erősítésében – számottevő hely illet meg a 20. század magyar irodalmi panteonjában is.” Tegyük hozzá: a 21. századéban is, még ha nem is sok telt el ebből a hektikus századból. 

A feltűnési vágy, az előttünk levők minden áron való meghaladása, a szakítás minden hagyománnyal, a klasszikus értékektől, a szépségtől és a kitárulkozástól való rettegés olyan tévútra terelheti az alkotó embert, ahol – néhány támogató társat leszámítva – művével egyedül marad, és elveszíti az olvasót. Szinte minden kritikusa fontosnak tartja megállapítani, hogy Duba Gyula „vallomásos” író, és urambocsá, romantikus. Vagy vonjuk kétségbe Jókai, Krúdy zsenijét? Faulkner helyenként olvashatatlanul dagályos, Kosztolányi helyzetleírásai olykor átlapozhatók. Na és? – kérdezhetnénk. A válasz ott van a kérdésben.

Duba Gyula emberi léptékkel mérve hosszú, tartalmas életet élt, olvasói, irodalomtörténeti szempontból lezárt, kerek művet alkotott, és vele szemben nem lehet hiányérzetünk. A többit pedig bízzuk a jótékony időre.

Nem a megbotránkoztatás vagy az olcsó hatásvadászat szándékával jegyeztem meg az elején a földszagú valóság és az otthontalan, öncélú, stílusbravúrok feloldhatatlan ellentétét: éppen Duba Gyula tette szóvá néhány évvel ezelőtt a szokásos, akkor éppen a legújabb irodalmi pályázat egyik ítészeként, hogy a pályaművek között fájóan kevés a valóságismeret, a történet, a fabula, a mindent meghatározó helyszín. Az öreg Duba tehát aggódva, alig palástolt lemondással tekintett irodalmunk jelenére-jövőjére. 

Belenézve ráismernek-e magukra, vagy csak a történet nélküli, meghatározhatatlan helyszíneken mozgó figurák panoptikumát látják, ami bármily invencióval, tehetséggel megalkotott alkotói világ, és szellemi izgalmakat tartogathat ugyan, de anélkül a fluidum nélkül, amely a szülőföldből árad, végtelenül lehangoló tud lenni.

Nyugodjon békében!

Megjelent a MAGYAR7 15. számában.