Duba Gyula és a régi „szép” idők
Helyszín: Pozsony belvárosa, az egykori Séta tér. Festői helye a városnak az egykori városi színházzal, odább a Reduttal, emitt a klasszicista stílű Carlton (eredetileg Zöld fa) szállóval, körben régi, néhány emeletes épületekkel, a sétányon végig óriási platánokkal. A Carlton földszintjén kávéház, ahová minden reggel beballag egy író, hogy alkosson. A hely szelleme, ahogy mondani szokás.
Itt írogatott évtizedeken keresztül Duba Gyula, mint a régi szép időkben szoktak az írók. Mindez természetesen múlt időben, hiszen a hely szelleme is olyan, mint a kísértetek, pár évtized alatt itt is minden megváltozott. (Lehet a genius locinak emléke?) A Carlton neve ma már a furcsán hangzó Radisson Blu Carlton Hotel, a színházé szlovák és nemzeti (de már az is egykori, mert újat építettek másutt, talán szégyellve a magyar múltat). Maga a tér Hviezdoslav nevét viseli, közepén a költő túl nagyra méretezett szobrával. Odább, a tér nyugati felében oda nem illő beton- és vaskerítés védelmében az amerikai nagykövetség, ez előtt szoktak mostanában a nemzeti érzelmű atyafiak tüntetni. Hiába, változnak az idők. Ez már nem Duba Gyula világa. Pedig ott lakik ma is, túl a sarkon, a most Medenának nevezett utcában, egy régi polgárház első emeletén.
Szóval ül az író a kávéja mellett, kintről villamos csattogása, bent, az író fejében pedig a honti dombok Hontfüzesgyarmattal, szorgalmas parasztemberekkel, a Perec és a Szikince patakkal, a vízre hajló fűzfákkal, a patakban csukákkal. Azzal a magyar világgal, amely talán örökre széthullott, elmerült valahová az idők homályába. Tévedés ne essék: Duba Gyula írt sok egyebet is, hiszen benne élt a szocializmus által eltorzított polgári városi miliőben, és még a humora sem hagyta el. Futotta esszékre, irodalmi és kiadói szerkesztői, vezetői munkára is, ám az igazi kihívás számára a fenti világot megörökíteni.
Bár tarthatnánk akár tipikusnak is, mégis különös alkotói pálya Duba Gyuláé: a humortól indulva haladt a csöndes, meditatív, olykor aprólékos, dokumentarista eszközökkel gördülő prózán keresztül a drámai végkifejletig.
A nevető emberektől a Vajúdó parasztvilágon átívelve a Pusztuló parasztvilágig. A kezdettől a végig. Ez így persze végletes leegyszerűsítése egy termékeny írói életműnek, annak a mintegy negyvenhárom kötetnyi alkotásnak, amelyek ott sorakoznak Duba Gyula és a magyar irodalom könyvespolcán. Mert szorgalom tekintetében Duba az egyik legtermékenyebb prózaírónk, e tekintetben szinte kimagaslik pálya- és kortársai közül.
Szokás emlegetni, hogy majdnem tipikus felvidéki értelmiségi sors adatott neki. Tipikus annyiban, hogy ő is vidékről költözött fel a szlovák fővárosba, s atipikus, mert parasztcsaládban születve a műszaki pálya felé kanyarodott az életútja, s lett diákja a legendás kassai iparinak, mint annyi más, a helyét kereső, tanulni és érvényesülni vágyó fiatalember. Az olvasók, valamennyiünk szerencséjére nem lett műszaki ember. Bár róla is leírták, hogy „véletlenül” vált íróvá, irodalomtanára ösztönzésére, ez a körülmény a felvidéki irodalmárok legalább kilencven százalékára érvényes, hiszen a múlt század ötvenes éveiben, amikor az alapozó nemzedék elindult, kevesen dicsekedhettek értelmiségi ősökkel.
Így Duba Gyula is első generációs értelmiségiként érkezett a kibontakozó felvidéki magyar irodalomba.
(Talán etalonként kezelhető Cselényi Lászlónak az a nyilatkozata, amely szerint azért lett költő, mert nem volt otthon zongora, ceruza viszont igen.)
S mivel az írók életében (is) a legmeghatározóbb élmények a gyermekkorban érik az embert, nem csoda, hogy Duba Gyula prózájának középpontjában sosem a városi miliő dominált. Gyakori főhőse, Morvai, a városi környezetben csetelve-botolva is azt a világképet hordozza magában, amit hazulról, az Ipoly mentéről hozott. S ez így természetes. Egy parasztgyerek nem lehet kozmopolita, vagy ha mégis, igen erős tudathasadás lesz annak az ára. A szülőföld nyújtotta örökség terhe alól, bármilyen rogyasztó is legyen az, senki sem menekülhet.
Duba Gyula, mint köztudott, oly korban látta meg a nap világát, amikor – bár egy felcseperedő falusi gyermek ebből vajmi keveset érezhetett – hasonló pszichózis kezdte eluralni Európát, mint napjainkban. A háborút megelőző közel egy évtized (1930-tól 1938-ig) volt mégis a gondtalan gyermekkor időszaka, aztán hamarosan jött a világégés, a vesztes háború, s a többi, szomorúan jól ismert próbatétele az Ipolytól északra kerülő magyarságnak. A hontfüzesgyarmati embereknek is.
Később az írót mégsem a történelemfordító, gyors lefolyású események izgatták, hanem a lassú, feltartóztathatatlan változás. Azt akarta megörökíteni az utókornak, amit maga (és a szülei, nagyszülei) még gyermekként megtapasztalt. Hiszen a szeme láttára hullott darabokra az a világ, amelynek ilyen-olyan rendje még kisugárzott kis ideig, hogy aztán keserves vajúdás közepette halódni kezdjen, és egyetlen generációnyi idő alatt megszűnjön létezni.
A „régi világ” alatt valamikor a dualista évtizedeket értették, amelyek a nagy háborúig tartottak.
Majd a megismételt, a második nagy háború utáni szocialista évtizedekben a két háború közti időt (meg „a magyarok alatti” néhány évet). Azt a rövid, húszesztendős korszakot, amelyet elsöpört a háború után a kommunista ideológia és a Felvidék erőltetett szlávosítása. Ennek a krónikása volt Duba Gyula.
Nemrég olvastam egy rövid véleményt az írótól, ahol irodalmi pályázatot értékelve sajnálkozott a fiatal alkotók prózai munkái fölött, hogy az írások közt kevés a valóság ábrázolása. Gondolom, belesajdult a lelke a sok „fantasy”-féle szüleménybe. Napjainkban, amikor az irodalom válságáról beszélnek, jusson eszünkbe a Vajúdó parasztvilág, a Halódó parasztvilág, az Ívnak a csukák című regény, és képet kapunk egy hosszú, keserves korról. Művészi eszközökkel megírt krónikák, amelyek segítségével megértjük a korszak és a benne élő emberek életét. Író kevesebbre nem vállalkozhat.
Mint maga mondta egy korábbi interjúban:
Nem véletlen, hogy Koncsol László, az író életművének kiváló ismerője és értékelője, kijelentette: Duba Gyula „az egész csehszlovákiai magyar irodalom megértésének kulcsa lehet”.
S mit állít maga Duba Gyula? „A szó a fogalom képe, a fogalom pedig a valóság határozott néven nevezése. Ebből következik, hogy az írás a rendteremtés művészete, az esetlegesség, a véletlenszerűség és a káosz megszüntetésének és uralásának a lehetősége, melynek törvénytevő hatalma és feladata van.”
Az írás tehát nemcsak eszköz és főleg nem „önkifejezés”, ahogyan napjainkban olvashatjuk egyfajta értékként, hanem elsősorban felelősség.
S aki meg akarja érteni, mi ösztökélte Duba Gyulát, a prózaírót, efelől a feladat felől kell közelítenie. Csak így értelmezhető a kávéházban körmölő, a papír fölé görnyedő író portréja, aki – bár nosztalgiával tekint írása tárgyára – nemcsak a jelennek, a valóságnak, hanem a jövőnek is ír, még azon túl is, hogy ezt író ember a legritkábban tudatosítja. Azt azonban érzi, hogy az utánunk következő generációknak tartozik felelősséggel azért, hogy hűséges és főleg értelmezhető, művészi eszközökkel megalkotott képet fessen a változó világról, a szülőföldről és a benne élő emberekről.
Megjelent a Magyar7 hetilap 12. számában.
