Cseres Tibor emlékező lelkiismerete
Ki akarta mondani a kimondhatatlant, kibeszélni a kibeszélhetetlent. Közép-európai népek kölcsönös, gyógyíthatatlannak hitt sebeit radikálisan kimetélni és fertőtleníteni. Legyenek azok magyarok, románok, szerbek, szlovákok vagy zsidók. Olyan alapműveket tett le az asztalra, amelyekkel nemcsak a szomszédos népek, de mi magyarok sem tudtunk mit kezdeni. Talán, mert nem is akartunk mit kezdeni. 110 éve született Cseres Tibor, a Hideg napok, a Vérbosszú Bácskában, a Parázna szobrok szerzője.
„Én azt hiszem, hogy minden bűnt, amit a népek (most közös hazánk, Közép-Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkövettek, nyíltan ki kell mondani – nem hagyva semmit a véres emlékezet bosszúra sóvár homályában” – írja a Parázna szobrok című ikerregényének a fülszövegében, s Cseres Tibor tényleg erre tette fel az életét. A kilencvenes években egy orosz tábornok nyilatkozta, hogy Európában addig lesz béke, amíg lesznek még nemzedékek, akik nem felejtették el az utolsó véres háborút, vagyis a második világégést. S igaza lett, a XXI. század harmadik évtizedére ezek a nemzedékek teljesen kihaltak, s ismét háborús őrültek kezébe került Európa.
Mondhatnánk hát, soha ennyire nem volt még aktuális Cseres Tibor, mint mostanában, de lassan nemcsak a háború, hanem Cseres Tibor emlékezete is kiveszett a tudatunkból.
„Nem múlik el éjszaka, amikor nem Erdélyről álmodom” – nyilatkozta egyik interjújában a 110 éve Gyergyóremetén született író, aki fiatalon került Budapestre, itt is érettségizett, majd az érettségi után a lévai Féja Géza által feltérképezett Viharsarokba került. Persze, ennek a nem túl pozitív végkicsengésű feltérképezésnek megvolt a maga súlyos ára, Féját könyvéért nemzetgyalázás címén perbe fogták, majd elítélték, tanári állásából elbocsátották.
Ekkoriban a pályakezdő Cseres is Békéscsabán él, itt jelenik meg Pálos Tibor álnéven első két verseskötete (Tájkép, elöl guggolva, Zöld levél árnyéka), a Békés-megyei Közlöny szerkesztője, majd a háború után a Viharsarok című „munkás és parasztújság” alapítója (ekkoriban itt dolgozik Féja is). Itt találkozik először a szlovákiai magyarság tragédiájával is, a kitelepítések idején, amikor sor került a szlovákiai magyar és a magyarországi szlovák lakosság ún. kölcsönös cseréjére.
Cseres a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság tevékenykedése idején a magyarországi szlovák kisebbség, a békés-csanádi szlovák sziget asszimilációjának okairól írt vezércikket, azt állítva, hogy a magyarországi szlovákok asszimilációja elsősorban gazdasági okoknak, semmint „elnyomó kényszereknek” volt betudható.
Azon nem kevesek közé tartozott, aki lelkesen fogadta az új rendszert, a munkás-paraszt hatalmat, 1950-ben jelenik meg az Ének a termelő szövetkezetekről című verseskötete, ez az utolsó verseskötete, áttér a prózára, s a hatvanas években az erősen kritikus hang is megjelenik az írásaiban.
Az ötvenes évek még a hurráoptimizmus jegyében telnek el, a losonci Szeberényi Lehellel és Vészi Endrével ír egy bulgáriai úti beszámolót (Magyar írók Bulgáriában), majd egy termelési riportkönyvet (Nádudvari emberek), s megjelennek első regényei (Tűz Hódréten – ezt szlovákra is lefordítják), valamint a Here-báró, akivel később majd Sarkadi Imre Dúvad figurájában is találkozhatunk.
Kétszer József Attila-díjjal is kitüntetik, sőt kipróbálja őt az akkoriban szárnyalásba kezdő magyar filmgyártás is, vele íratják meg az 1957-ben forgatott Móricz-novella, az Égi madár forgatókönyvét is.
A filmet a később méltatlanul mellőzött, majd teljesen elfeledett Fehér Imre rendezi, aki akkor szinte egy időben forgatja pesti történetét is, a Hunyady Sándor novellájából készült Bakaruhában című moziját is, amely bekerül az 1968-as Budapesti tizenkettőbe. Amíg a Bakaruhában főszereplője Darvas Iván és Bara Margit, a falusi történeté Szirtes Ádám, a gyorsan elfelejtett Szabó Ildikó és a hosszas börtönbüntetéséből a filmvászonra először visszatérő, a harmincas-negyvenes években főleg a zsidó színészeket rettegésben tartó Kiss Ferenc. Cseres Hubay Miklóssal írja az 1961-ben forgatott Pesti háztetőket, amely első találkozása a pályakezdő Kovács Andrással. A film a már tapasztalt Molnár Tibor mellett három pályakezdőnek, Cs. Németh Lajosnak, Kozák Andrásnak és Pécsi Ildikónak nyújt bemutatkozási lehetőséget – később mindhárman bizonyítanak is –, a film viszont nem arat osztatlan sikert.
A hatvanas évek elejére konszolidálódik a rendszer, 1963-ban Kádár nagyszabású amnesztiát hirdet, s eljön az ideje a történelmi múltunkkal való szembenézésnek is.
Értendő ez a második világháborúra ugyanúgy, ahogy a Rákosi-rendszer aljasságaira is, sőt egy-két esetben az 1956-os népfelkelés is megjelenik témaként. Igaz, a forradalom szót ekkor még csak külföldön lehet kimondani. A háború után sokáig tabutémának számított a holokauszt, sőt az azt követő zsidóüldözések is (ezekről igazából csak Závada Pál és Szántó T. Gábor szól majd évtizedekkel később), a jeget Palotai Boris töri meg két kisregényével. A madarak elhallgattak című műve 1961-ben jelenik meg, s rá egy évre Fábri Zoltán forgat belőle filmet Básti Lajossal és a pályakezdő Béres Ilonával a főszerepben.
A férfi című regénye majd három évvel később lát napvilágot, amelyet 1968-ban visz filmre ugyancsak furcsa körülmények között Mihályfy Sándor magyar-nyugatnémet koprodukcióban Latinovits Zoltánnal és Ruttkai Évával.
A címével ellentétben A férfi főszereplője egy nő, mégpedig egy valós személy, a lévai Rudnóy Teréz, aki túléli a holokasusztot, de hazatérve találkozik egy férfival, akiről kiderül, neki köszönhetően került koncentrációs táborba. A nő a megaláztatást nem éli túl.
1964-ben írja meg Cseres Tibor is a Hideg napok című munkáját, amely az 1942-es januári újvidéki vérengzés történetét meséli el – bár ez a szó, hogy mesélés nagyon nem illik ide, hisz a történet kegyetlenebb a legvéresebb Grimm-mesénél is. 2 500 szerb és 800 zsidó áldozatot lőnek a Dunába magyar katonák.
„Ki gondolt arra, hogy el is veszíthetjük a háborút és a szerbek visszatérnek” – mondja a budapesti cellában 1946-ban a film egyik főszereplője. Igen, Tito partizánjai nem késlekednek a bosszúval, több tízezer bácskai magyart mészárolnak le a háború végén.
„Amikor a Hideg napokban regénybe ágyazva előadtam mindazt, amit krudélis hajlamú magyar tábornokok és törzstisztek a magyar nép nevében ezernyi ártatlan szerb és zsidó ember ellen Újvidék ama gyilkos három napján 1942-ben elkövettek, számoltam azzal a reménységgel, hogy válaszul s tán hálából, akad szerb író, aki emléket állít azoknak a magyar tízezreknek, akiket úgyszintén ártatlanul gyilkos gazemberek a jugoszláv nép nevében megkínoztak és halálba küldtek.Ám mindhiába!
A Jugoszláviában élő magyar százezrek lelkében izzó sebként máig ott ég a negyvenezernyi elpusztított rokon: apa, fiú, testvér megbecstelenített, eltiltott emléke. De a megbillent, megsértett, félbeszakított erkölcsi világrendet ki kell egyenlíteni. Megbékélés nélkül nincs igazi béke a lelkekben. A vérbosszú által kiontott vér eltörlésére nagyon kedvező lehetőség a töredelmes bűnvallomás. Erre ad alkalmat nyíltan feltárt szörnyűségeivel ez a könyv minden délszláv továbbélő számára: Bocsássatok meg ti is! És soha többé!” – írja a Vérbosszú Bácskában című ikerkönyve utószavában Cseres, miután évtizedekig hiába várta azt, hogy akad egy szerb író, aki majd… De bizony, a szenttamási Gion Nándoron kívül más jelentkező nem akadt.
A Hideg napok az 1964-es év egyik könyvszenzációja volt, de ekkor jelent meg Sánta Ferenc Húsz órája is, amely a szövetkezetesítés tragikus pillanatait írja meg, s mindkét kulcsregény azonnal filmvászonra is került.
A Húsz órát Fábri, míg a Hideg napokat Kovács András forgatta le. A börtöncellában összezárt négy újvidéki „mészárost” Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám és a pályakezdő Szilágyi Tibor alakította. A regény nemcsak a magyar-zsidó ellentétet mutatja fel, de azokat az antagonisztikus, szinte már kaszti ellentéteket, amelyek a méltóságosék illetve a zsellérek között évszázadok óta fennállnak, a Latinovits által játszott Büky őrnagy már a legelején számonkéri, mit keres velük egy cellában a Szirtes Ádám által játszott Szabó tizedes. Pedig mindannyian „csak” parancsot teljesítettek, mégpedig három olyan napon, amikor felfüggesztést nyert minden józan ész, minden háborús szabály, legfeljebb az emberi lelkiismeret működött, ha működött. Ahol pedig őrültek kaptak teljes szabad kezet, mint Újvidéken azokban a napokban Grassy ezredes (Major Tamás), ott az élet értéke gyakorlatilag a nullával volt egyenértékű.
Bevallom, se a könyvet nem volt könnyű elolvasnom (a Vérbosszú Bácskábant nem is tudtam), de a filmet végignézni együltében sem volt könnyed feladat.
A film 1966-ban elnyerte a Karlovy Vary-i Filmfesztivál fődíját, a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének FIPRESCI-díját, s 1967-ben a III. Magyar (Játék)Filmszemle fődíját is. Cseres Tiboré lett a legjobb forgatókönyvírói díj, Szirtes Ádámé a legjobb férfialakítás díja. Egy olyan mezőnyben, ahol ott volt Szabó István Apája, Kósa Ferenc Tízezer nap és Zolnay Pál Hogy szaladnak a fák című klasszikusa. De díjat nyer Corkban és Adelaide-ban is, s 1968-ban bekerül a Budapesti tizenkettőbe is (Később még egyszer találkozik a filmmel, amikor 1980-ban Szőnyi G. Sándor megfilmesíti a Fekete rózsa című, krimibe ágyazott, a falusi élet átalakulásáról szóló regényét, Csomós Marival, Bujtor Istvánnal és a rimaszombati Csendes Lászlóval a főszerepben).
Előbb az Új Symposion szerkesztőnek a zaklatása miatt tiltakozi, majd 1984 július 6-án Csurka Istvánnal és Mészüly Miklóssal együtt tiltakozó nyilatkozatot tett közzé Duray Miklós letartóztatása ellen, valamint személyesen is megjelentek a bírósági tárgyalásán. 1986 november 29-én a Magyar Írószövetség elnökévé választják – Hubay Miklós örökébe –, egy ugyancsak viharos időszakban, amikor az írók jelentős része már a lázadást választja, s nyíltan támadja az egyre gyengülő Kádár-rendszert, amely 1989-re végelgyengülésben ki is múlik.
Egyedül Magyarországon nem kerülnek készenlétbe a fegyverek, a munkáshatalom önként adja át a hatalmat az ellenzéki erőknek. Ugyanígy tesz Cseres Tibor is, akitől az elnöki posztot az a Göncz Árpád veszi át, akit néhány hónappal később köztársasági elnökké választanak. Cseres visszatér az íróasztalához, még megírja az Őseink kertje, Erdély, majd a Vérbosszú Bácskában című regényeit s egy tragiko-szatírát (Kentaurok és kentaurnők), aztán 1993-ban 78 évesen meghal. Még életében Zappe László, majd halála után Furkó Zoltán és Márkus Béla ír róla monográfiát, s két éve lánya gondozásában megjelenik az 1956-tól haláláig írt naplója.
… Nem vetem talán el a sulykot, ha azt gondolom, ez az emlékezet tartja fenn a békét Európában. S ha a háborús nemzedékek ébren tartott emlékező lelkiismeretének részt adok abban, hogy földrészünkön három évtizednél régebben nem lángolnak a fegyverek, nem tagadhatom el benne teljesen az írók, az irodalmi alkotások részét és érdemét sem. S amint a nagy nemzedékváltás elkövetkezik s a feledés, a feledékenység esélye és veszélye nő, az irodalom ra egyre hatalmasabb feladat és felelősség hárul” - írta még 1978-ban. Tudjuk, csak részben lett igaza. Elérkeztek azok a nemzedékek, akik elfelejtették a háború borzalmait, de sajnos eljött az a korszak is egyúttal, amelyben az irodalom már csak fogatlan papírtigris, így a Cseres által annyira fontosnak tartott emlékező szembenézés még sokáig várat ismét magára.
