Csenkeszfai Poóts András, „a trágyadombi Baudelaire” kései emlékezete
1977 magyar irodalmi életének egyik szenzációja Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című vaskos, mintegy ezer oldalas kötetének a megjelenése volt, amely eddig ismeretlen szempontok szerint összegezte a magyar költészet évszázadait a kezdetektől a XX. század elejéig.
A kötet számtalan olyan költőt mutatott be, akik ilyen vagy olyan okok folytán nem kerültek be a magyar irodalmi kánonba, mellette nem egy ismert költő kevésbé ismert alkotásával is megismertet bennünket, amelyek valamilyen okok folytán nem lettek közkinccsé, holott sokkal inkább ott lenne a helyük, mint az illető költő más műveinek.
A kötet egyik felfedezettje Csenkeszfai Poóts András, akit Csokonai még a jó ismerősei között tartott számon, de Kazinczy és Arany elparentált,
így későbbi irodalomtörténetek szerzői, mint Szerb Antal vagy Nemeskürty István nem is említik, ahogy kortársai nagy részét sem, akiket Kazinczy szinte örök életre eltemetett. Ja, és nem szerepel az 1966-ban megjelent reprezentatívnak szánt Hét évszázad magyar versei című háromkötetes antológiában sem.
– írja róla a Három veréb hat szemmel című kötetben Weöres. Akit a református egyház kiátkozott, s nemcsak folyamatos alkoholizálása, hanem nőfaló természete miatt is. Még börtönben is ült Egerben, nem egyszer újrakezdte az életét és a lelkészi hivatását, de igazából azt sem tudjuk, mikor született, s mikor halt meg.
Életrajza tele van betömetlen lyukakkal, valamikor 1740 után született a Borsod és Gömör határán található Edelényben, a Bódva partján, s állítólag Ungváron halt meg, leghamarább 1812-ben. Életrajzával Mitrovics Gyula foglalkozott, később Szecskó Károly, ahogy Kovács Sándor Iván is, aki 1997-ben ott volt azon az edelényi emlékkonferencián is, amikor a helyi könyvtár falán emléktáblát is állítottak neki.
Ekkor az Edelényi Füzetek 16. darabja is a költővel foglalkozik, válogatást adva költészetéből.
A várost bemutató wikipédia-oldal viszont nem tud a költőről. Holott több mint kétszáz évvel a halála után talán már meg lehetne bocsátani szexuális kicsapongásait és eltévelyedéseit, ahogy tartós alkoholizálását is. Ez utóbbiban sok-sok helyi kortársa akadt, főleg, miután a bortermelés erőre kapott Tokajban.
Weöres Sándor nemcsak nem létező költőket (Psyché) hozott be a magyar irodalmi köztudatba, de az 1977-es premiert követően több kiadást is megért kötete (legutóbb 2010-ben a Helikon adta ki) szinte újraírta a magyar költészettörténetet, bár tudjuk a megrögzült kánonok felrobbantása még neki is lehetetlen feladatnak bizonyult. Mindenesetre Weöres jóvoltából számos teljesen elfeledett költő került elő tartós hullámsírjából. Weöres nem túlságosan válogatós, de tegyük hozzá, bőven talál igazi gyöngyszemeket is, akiknek s amely műveknek minden valamirevaló költészeti antológiában ott lenne a helyük.
A szerző öt nagy részre osztja fel a kötetét, amely a kezdetektől a nemzeti Magyarország költészetéig terjed, s természetesen számos felvidéki poétát is bemutat Szkhárosi Horvát Andrástól Reviczky Gyuláig bezárólag. De szerepelnek benne nótaszerzők is, így Pósa Lajos is, akitől a Szőke kis lány örökbecsű opusát közli azzal az epés megjegyzéssel, hogy
Nos, Pósa Lajost ugyan évtizedekre jegelték ugyan, de a kétezres évek közepén feltámasztotta őt a leszármazottai által alapított Pósa Lajos Társaság, összes műveit kiadták, s ugyan ki is emlékszik ma már arra, ki is volt Bezerédj Amália, a Flóri könyve kánonból és emlékezetből rég kihullt szerzője.
Pár évvel Weöres kötetének első kiadása után a Magyar Rádió akkor hármas műsorában (később Bartók Rádió) Lukácsy Sándor indított egy ismeretterjesztő sorozatot, amelynek főhősei szintén az emlékezetünkből kipotyogott magyar írók volt, s amelyből könyv is készült Magyar Robinson és egyéb irodalmi ritkaságok címmel.
A címadó Magyar Robinson egyébként a komáromi Szekér Joachim kalandregénye volt, első ebben a műfajban a magyar irodalomban.
S mielőtt visszatérnénk az edelényi botrányhőshöz, tegyünk említést még egy fontos könyvről, amely rólunk, felvidékiekről szól, Kovács Sándor irodalomtörténész a Vágy és emlékezet című 1996-os kötetében (Széphalom Könyvműhely, Felsőmagyarország Kiadó és Nap Kiadó közös kiadása) felvidéki írókról, köztük Poóts Andrásról értekezik.
A XVIII. század közepén, még Mária Terézia uralkodása alatt megélénkül az irodalmi élet s az anyanyelvi költészet is. S valljuk be, nem is eredménytelenül. Nemcsak Bessenyei György és más testőrköltők bontogatják a szárnyaikat, de egyre több írástudó téved a szépirodalom mezejére. S bizony, amikor Kazinczy Ferenc eljut a szépirodalom első vonalába, kénytelen rádöbbenni, hogy vannak nála sokkal népszerűbbek is.
Ezek közé tartozott Csenkeszfai Poóts András.
Kazinczy velük ellentétben a fentebb stílt, vagyis a kifinomult és gyakran finomkodó ízlést, a nyugat-európai versformákat preferálja, s aki nem felelt meg az ő kényeskedő ízlésének, az tartós feledésre lett általa ítéltetve. Még a köztük messze legtehetségesebbet, Csokonai Vitéz Mihályt sem kímélte, aki Lantomtól búcsúvétel című versében imigyen ír kortársairól, akik nem egyszer a pajtásai, ivócimborái is voltak:
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Földi érzékeny lantjára,
Kazinczy orphicájára,
Pócsnak négyhúrú bráccsára,
Gyöngyösinek nablumára,
Apolló dűlt oltárára,
Sőt minden Múzsák szavára
Esküszöm, hogy utóljára
Függesztlek a bodzafára.
Bizony, a mai utókor nem sokuk nevét ismeri ma már, s nem az ő hibájukból, hisz nem egynek, ahogy Poótsnak is, verseskötete is jelent meg akkoriban.
Kazinczy ízlésdiktatúráját csak felerősítette Irányok című tanulmányában Arany János, aki még inkább rontott a manierista mesterkedők akkorra már úgyis teljesen reménytelen helyzetén. „a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak mesterkedő hadáról esik szó, akiknek népszerűsége egy Kazinczy homlokát nem engedé méltó babérhoz jutni, akik örömest affektálják a tudós színezetet, de akik nem a »népből«, nem a népnek írnak, hanem azon diákos közép-osztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat, fogékony búszavú reflexióikra, {. ..) kacag modortalan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos rímeiket: a csattogó leoninust, az egy magánhangzóval kisütött egész poémát, a csupa azonos, de különböző értelmű szavakból álló sorvégeket {víg asztal=vigasztal), s több efféle furcsaságokat”.
Nos, a mindig a könnyedebb ellenállásra hajlamos közvélemény Kazinczy, majd Arany megcáfolhatatlannak tűnő ítéletét készpénznek vette, s ez eldöntötte sokak, köztük Csenkeszfai Poóts András költői sorsát is.
De tényleg ki is ez a református lelkész, aki annyira kiábrándult egyházából (igaz, az is belőle), hogy élete végén állítólag orosz papnak állt, s zsidó nőt vett feleségül. Ahogy már említettük, valamikor az 1740-es években Edelényben született, ahol apja volt a református lelkész, bár nem sokáig, a jobb jövedelem reményében 1748-ban Tiszanánára költöznek. A költő előnevében szereplő Csenkeszfa egyébként ma Pódatejed része, akkoriban még önálló település volt. Fia Sárospatakon tanul, ahol az eminens diákok közé tartozik, nem véletlen, hogy később a magyar mellett görögül és latinul is versel.
A görög nyelv mellett metafizikát és egyetemes históriát tanul, sőt önszorgalomból több görög írónak a művét is magyarra ülteti át.
Ahogy akkoriban szinte minden írástudó, ő is külföldet jár, s ahogy akkortájt még természetes volt, haza is tér. Előbb segédlelkész lesz öreg édesapja mellett, s közben meg is nősül, feleségül veszi a „ragyogó szépségű” Miskolczy Zsuzsannát. Bár ne tette volna, valószínűleg ez volt élete legnagyobb tévedése, amely megannyi későbbi bajának és kálváriájának forrása lett. A fiatalember vérmes igényeit ugyanis a menyecske képtelen kielégíteni, így az más helyi hölgyekhez fordul örömforrás gyanánt, s maga a menyecske is megtalálja igazinak vélt társát egy matematikatanár, Csabay András személyében, aki nemcsak a hitvesi ágyat rabolta el tőle, hanem amikor az egri börtönbe kerül egy féléves időtartamra, még gúnyversekkel csúfolja.
De mielőtt kenyértörésre kerülne sor a szép Zsuzsannával, ő már elhalt apja helyére lép. Miután a hölgy megszökött, a magára maradt lelkész válópert kezdeményezett, s ezt a református egyház akkor sem hagyta büntetlenül. A válóper csak fokozta a gyűlöletet a két fél között, Zsuzsanna csapodársággal és fajtalansággal vádolta a férjét, s mivel ezek a vádaskodások nem is bizonyultak teljesen alaptalannak, ráadásul Poóts akkoriban már nem vetette meg a bort sem, helyzete egyre reménytelenebbé vált.
Egy alkalommal nem teljesen józanul, kikelve magából, az egyház ládáját felszaggatva, abból az utcára dobálta ki az úrvacsorai szent edényeket és egyéb készülékeket.
Ez akkoriban súlyos bűncselekménynek számított, s a Heves megyei törvényszék hat hónapra terjedő börtönre ítélte, s még szerencséje is volt, hogy papi talárjától nem fosztották meg véglegesen, így tovább folytathatta papi hivatását. Egy év kényszerű kihagyás után pártfogói Bodrogkeresztúron szereztek neki papi állást, de a csendes, munkás boldogság csak pár évig tartott, ugyanis itt is különféle szerelmi légyottokba keveredett, köztük egy tehetős zsidó nő vetette ki rá a hálóját, mégpedig teljes sikerrel, így ismét állást vesztette.
S ez folytatódott egész maradék életében. Úgy dönt, áttér a katolikus vallásra, de próbálkozása nem járt sikerrel.
Ismét két éves szünet következik egyházi pályafutásában, majd a pinkóciak fogadják be lelkészüknek, de miután 1796-ban nagy sikert arat az újonnan épült ungvári templom átadásán mondott beszédével, azok meghívják a lelkészüknek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben, 1799-ban a bártfai egyházmegyei gyűlésen az a szokatlan megtiszteltetés érte, hogy „tudománybeli jeles tehetségeire s más tekintetekre nézve addig is, míg közvotumok által választatna: az esperi székhez való assessorsághoz kineveztetik”.
Ellenfelei viszont itt sem nézik jó szemmel, hogy a bodrogkeresztúri zsidó menyecskét ide is magával hozza, sőt fiút is nemz neki.
De ha mindez nem lenne elég, a tarnóczi papnét is megkörnyékezte, s azt erkölcstelenségre tévelyítette. Az egyházmegyei gyűlés bűnösnek találta, Ungvárról elmozdították, de a Mokcsay-család közbenjárására Mokcsán lehet lelkész. De a mókuskerék itt sem állt meg, folyamatosan jöttek a panaszok, s 1806-ban már levélben arra kéri az egyházmegyei gyűlést, hogy „30 esztendei hivataloskodása alatt rajta elkövetett sokféle betegségekből származott elerőtlenedése tekintetéből valami ideig, vagy talán végképen is resignálja papi hivatalát”. Egyes források szerint áttér a katolikus hitre, orosz pap lett, s ekkor feleségül vette a hitéből kitért zsidó nőt is.
Egri börtönhónapjai alatt dolgozza át a korábban már egyszer feldolgozott (állítólag Balassi volt az elkövető) Euryalus és Lucretia című francia széphistóriát, amely Sénai Lukrécia címmel nyomtatásban majd 1791-ben jelenik meg. Poóts változata egyértelműen Miskolczi Zsuzsannáról szól, s talán nem véletlen, hogy a még ma se túlságosan szalonképes kurva szó huszonháromszor szerepel a műben.
Átdolgozás a Kutyalagzi, kutyator – Fati kutya fátuma című elégiája, ahogy a Házi kereszt című panasza is, amelynek főhőse szintén egykori hitvese, akinek minden szerencsétlenségét köszönhette.
De ne feledjük, belőle is merít majd később az őt annyira támadó Arany, de Vörösmarty is.
„Ez a nyavalyás verselő, ez a szerencsétlen fajzat imádtatni fog a sok kálvinista mesterek és falusi prédikátorok által” – írta róla nem kevés féltékenységgel Kazinczy, s mindent meg is tett érte, hogy ne így legyen. „Költészete ma is eleven olvasmány, szomorúan nevettető, …bizarr, bolondos epigrammái élvezetesebbek, mint hosszú kompozíciói, amelyek csak többszöri olvasásra árulják el titkaikat” – vallja lírájáról Weöres Sándor.
Kérem, emelje fel a kezét, aki ismeri.
