Bábi Tibor – állományból is törölve?
Pár éve egyik budapesti antikváriumban kezembe került egyik kötete, amely utoljára a szabadszállási könyvtár tulajdona volt. „Állományból törölve” – állt a kötet első oldalán, mellette egy 2003-as dátum. Az alkotó neve nem volt ismeretlen számomra, de az életművéről vajmi keveset tudtam, holott, ahogy több kritikusa is megírta, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjéről van szó, aki az elsők között szólalt meg a második világháború után. Elkötelezett baloldali volt, s az maradt a prágai tavasz elfojtása után is, s talán túl korai halála mellett ez okozta költői vesztét is. Bizony, teljesen érdemtelenül. A 100 éve született Bábi Tibornak – ahogy Cselényi László vagy Szeberényi Zoltán is megállapítja – ott a helye a legnagyobbak között.
– írja Cselényi a 2002-ben megjelent vékonyka Bábi-válogatás utószavában, s Bábi sorsát valahol Győry Dezsőével állítja párhuzamba, aki a Trianon utáni első nemzedék emblematikus költője volt, de szintén sikeresen kiírtuk a köztudatból.
Cselényi állapítja meg azt is, hogy „különösen feltűnő a Bábi-irodalom hiánya”, aki alig 53 évesen, 1978-ban súlyos betegség következtében távozott az élők sorából. Költői életművét gyakorlatilag az ötvenes-hatvanas években megírta, 1968-ban jelent meg Se elevenen, se holtan címmel válogatáskötete, s ezt követően már csak alkalmanként követ el verset, s áttér a prózára.
Halála után 1982-ben Zalabai Zsigmond szerkesztésében Keresek valakit címmel a Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatban jelenik meg egy többek által is nem túl szerencsésnek minősített válogatás az életművéből, amelyben se elő-, se utószó nem tájékoztat a költőről, majd 2002-ben Antaeus panasza címmel a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban. De nem bánnak vele kesztyűs kézzel az elmúlt évtizedekben megjelent antológiák szerkesztői sem. Míg az 1966-ban megjelent, Koncsol László által szerkesztett Szélkiáltó még 19, az 1979-ben Fónod Zoltán által jegyzett Jelenlét 18 versét közli, a közvetlenül a rendszerváltás után megjelent, Tóth László által szerkesztett Szélén az országútnak már megelégszik hat versével, az ugyanő által összeállított 2002-es Förtelmes kaszálógép A forrás éneke című verskatedrálisából közöl egy részletet. A rendszerváltás után megjelent két prózai antológia (Tudósítás egy ország elvesztéséről, Ugrás a semmibe) nem is ismeri a nevét, holott a hetvenes években írt elbeszéléseiből, lírai hangvételű memoárjából is bőven elfért volna ezekben az antológiákban akár több részlet is.
De ki is volt az 1925-ben született Bábi Tibor, aki írói névként szülőfalujának a nevét vette fel, eredetileg ugyanis Poczkody (Pockody) néven született egy teljesen elszlovákosodott egykori magyar faluban, a Nyitrától 18 kilométerre északra fekvő Bábon. Nemcsak a falu szlovákosodott el, hanem az ő családja is. Ezt örökíti meg elhíresült versében: „Nyolc testvér közül a mai napig//csak én maradtam meg magyarnak;//embert alázó kényszerűség,//a nyolc közül csak én tagadlak” (Okulásul). S az a párját ritkító eset állt elő, hogy bátyja, a nála 19 évvel idősebb Alexander Pockody a szlovák irodalom jelese lett. De róla még később.
Bábi Tibor rossz időben, rossz helyen született küldetéses emberként. Alapiskoláit szülőfalujában, majd Vágtornócon végezte, ahová később költöztek a jobb megélhetés reményében. Gimnáziumba Érsekújvárba, majd határon átszökdösve Budapesten végezte.
Küldetéses ember volt, vagyis, ahogy Cselényi nevezte, igazi „nehéz fiú”, aki saját igaza mellett érvelve sose engedett a huszonegyből. S mint az ilyen emberek túlnyomó többsége, nagyon nem találta a helyét a világban, a negyvenes-ötvenes években számos helyen megfordult, volt a Magyar Területi Színház dramaturgja Komáromban, könyvterjesztő Szepsiben, gyári munkás Garamszentkereszten, de építette az ún. Ifjúsági Vasutat is. S közben egy ideig Budapesten, Prágában és Pozsonyban is folytatott kvázi egyetemi tanulmányokat, de ezeket mind gyorsan félbehagyta.
Már az ötvenes években eljegyezte magát a tollforgatással, újságíró lett, s élete végéig vonaton, buszon, kerékpáron vagy épp gyalog járta a Felvidéket (ahogy tette ezt Gyurcsó István és Mács József is), s nagyon sok riportot írt, amelyek nélkül nem nagyon lehet megérteni ezeket az évtizedeket. Ahogy a kort és őt se. A mélyszegénységből jött s átélt egy olyan tragikus időszakot, amikor az anyanyelvét sem használhatta, így kitörő örömmel fogadta az ún. jégtörő februárt, vagyis az 1948-as kommunista hatalomátvételt, amely lehetőséget adott a legszegényebbeknek is az érvényesülésre, s úgy-ahogy, de részleteiben visszaadta nemzetiségi jogainkat is. Bábi előbb a Szabad Földműves, majd a Fáklya szerkesztőségében dolgozik, s az ő verseivel nyit az Új hajtások című első antológia is, s ennek első verse nem véletlenül dicsőíti a pártot:
„Magyar vagyok, magyar,
ki hazájában is hontalan volt,
kit két ország is megtagadott.
Köszönöm forrón a Pártnak,
mely visszaadta méltóságom,
– jogot és hazát adott.”
Alig egy évvel később jelenik meg az első verseskötete Ez a te néped címmel, s ezt követi egy évvel később a Hazám, hazám, amelyekben messze eltér a kor megszokott sematikus irányvonalától, s Bábi időnként meglehetősen merésznek tűnik plebejusi hangvételével. Hellyel-közzel Petőfi, Arany, Ady kései hangját véljük kihallani, s ne feledjük, utóbbi kötetében jelenik meg az Okulásul, amelyet bizony simán ki is cenzúrázhattak volna, sőt, mi több, akár az egész kötetet elkobozhatták volna. A vers méltó párja Gyurcsó Az unokák megszületnek és Ozsvald Árpád Hettita ballada című költeményeinek. De ide sorolhatjuk egyik legszebb költeményét, a Ferrhat Musztafa és Ovidius című opust is. Idézzük:
”A néma kézzel-lábbal magyaráz.
Szent igaz, anyanyelvünk drága kincs,
de Konstancában él egy vén halász:
Ferrhat Musztafa – anyanyelve nincs.
A lármás, tarka kikötőben nőtt,
hálót foltoz, pipája jól szelel;
feledte rég, mily anya szülte őt,
él, bár hat- vagy hétféle szót kever.
E parton, hol Ovidius dalolt,
zengő nyelvén egy császárt udvarolt,
ilyen egy furcsa, zagyva szerzet él.
A költő szobra kő, halott márvány.
Sosem volt boldogabb Musztafánál,
kit Tomi szült, és versben nem beszél.”
Ugye, hány ilyen Ferrhat Musztafával találkozunk szinte nap mint nap tájainkon? Arany hatására utalnak balladái (Mónika, Jó úr, szép úr, Egymaga volt, Balogh István), amelyek máig költészetünk legjava közé tartoznak. „Minden verse felfigyeltető. Tud.” – ezekkel a sorokkal köszöntötte őt első önálló kötete megjelenése után Fábry Zoltán, míg egy másik recenzense, Dénes György ekképp írt róla:
De nem fukarkodik a dicséretekkel Csanda Sándor sem: ,,Megmarad a költő életműve, egy szocialista magyar költőé, akinek nem kellett »pótvilágot« teremtenie költészetében. mert kezdettől fogva biztosan állt ezen a világon, s elsőként fejezte ki igazi művészi színvonalon a szocializmus útjára tért szlovákiai magyarság életérzését.” Jómagam 2025 késő őszén már nem lennék ennyire optimista. A hatvanas évek elején még két „klasszikus” költői eszközökkel és formákban elkövetett kötete jelenik meg (Vándormadár, Tízezer év árnyékában), de az évtized közepére hangja megváltozott, hosszú gondolati költeményeket, ún. verskatedrálisokat írt (évekkel később majd Cselényi László és Juhász R. József vetemedik ilyesmire a szlovákiai magyar irodalomban, míg az anyaországban Juhász Ferenc). A forrás éneke és a Könny a mikroszkóp alatt egyetlen versciklus, az első az emberiség jövőjét vizionálja, a második a költő szülőföldhöz való viszonyát mutatja be. Később viszont már csak elvétve ír verset, sok-sok fordítása mellett áttér a szépprózára, Patak és forrás címmel elbeszélései, A hűség arca címmel lírai visszaemlékezései, míg Európából Európába című kötetében útirajzai (Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Szovjetunió, Lengyelország, Budapest) jelennek meg. Már halála után adja ki a Madách Kiadó Író, költő, művész dolga címmel irodalom- és művészetkritikai dolgozatait, irodalomelméleti fejtegetéseit.
1956-ban – ahogy többek között Mács József és Babos László –, felemeli a szavát a magyarországi szovjet megszállás ellen, s egy időre őt is száműzik a közéletből. Később visszakerül Pozsonyba, előbb A Hét, majd 1960-tól az Irodalmi Szemle szerkesztője, 1969-től haláláig az Új Szó kulturális rovatvezetője lesz, de „vándormadár-életét” ekkor sem hagyja abba, még súlyos betegen is járja a Felvidéket, egyre-másra írja a riportjait, de 1968-ban már nem tiltakozik a Varsói Szerződés tankjainak a bevonulása ellen, sőt támogatja a konszolidációs-normalizációs folyamatokat.
S ha már ígértük, itt álljunk meg egy pillanatra bátyjánál, a tőle jó két évtizeddel idősebb Alexander Pockodynál, aki kora egyik elismert mezőgazdasági szakemberének számított, élt és tanított Komáromban, Vágújhelyen (pár éve emléktáblát is avattak az iskola falán, ahol tanított), Vágszabolcson, Bánban, Trencsénben, s mellesleg szabadidejében verseket és prózát is írt. Nem is akármilyet!
A harmincas években megjelent Ján Kasala feltámadása Milo Urban és Jozef Cíger Hronský művei mellett a szlovák parasztság legjobb ismerősének és ábrázolójának mutatják. De a szlovák irodalom élmezőnyébe tartoznak a Krištof Magura milliói és a Kalászok az ég alatt című regényei is, amelyek mind a harmincas évek második felében íródtak. Pályája későbbi szakaszában (épp ellentétben az öccsével) inkább verseket írt.
„Földrajzi felfedezőként tűnt fel. Népét kereste, de megtalálta. Egyedüli polihisztorunk, mindig más és más szakmai képzettséggel rendít meg; Házam, házam című verskötetében kiváló építészként mutatkozott be, később, költöző madaraink röptét figyelve mint ornitológus ért el figyelemre méltó sikereket. Aztán régészként, geológusként, majd mikrobiológusként munkálkodott. Se sülve, se főve című kötetében gyűjtötte össze sokoldalú tudományos működése válogatott eredményeit” – írja róla görbe tükrében Duba Gyula.
„Írj igazat!
Irj egyszerűen,
hamis póz és pátosz nélkül.
Versed magától megszépül.
S olyan lesz, mint a fiatal fa,
mely él, virágzik, nap felé tör,
akkor is, ha nem akarja.”
– hirdeti meg ars poeticáját még pályája legelején, s így, közel öt évtizeddel a halála után is nyugtázhatjuk, betartotta azt.
– állapította meg portréesszékötetében még az évezred elején Szeberényi Zoltán. Nos, a helyzet azóta lényegesen romlott, s nem segített az áldatlan és mégannyira méltatlan helyzeten a Cselényi László által 2002-ben összeválogatott karcsú kötet, s benne a válogató indulatos utószava sem.
Csontos Vilmos halálakor verset ír hozzá:
„Tibor, egy vers még — az „öreg” írta.
S jaj, a válasz rá sose érkezik.
Leteszem a frissen hantolt sírra,
Koszorúnak – tudd:
Ki küldte, ha a szelek kérdezik.”
Bőven elég lenne, ha a hátrahagyott életművét olvasnánk.
