Azt hiszem
Pilinszky János szerelmes versét ajánlom a hozzám hasonló költészetrajongóknak.
Rövid, de velős önvallomás nehezen megfogalmazható érzésekről. Talán arról, hogy a biztosat is félteni kell.
Meg arról, hogy a másik mellett megélhetjük a megnyugvás, a valakihez való tartozás érzését. Amire valójában a legtöbben vágyunk. „Azt hiszem, hogy szeretlek; / lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. / De láthatod, az istenek, / a por, meg az idő / mégis oly súlyos buckákat emel / közéd-közém, / hogy olykor elfog a / szeretet tériszonya és / kicsinyes aggodalma. // Ilyenkor ágyba bújva félek, / mint a természet éjfél idején, / hangtalanúl és jelzés nélkűl. // Azután / újra hiszem, hogy összetartozunk, / hogy kezemet kezedbe tettem.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/13. számában.
