„Azért a víz az úr!”
Olvasok, közben hallom a híradásból, hogy árvízveszély van. Ismét... Furcsa egybeesés a könyv tartalmával, gondolom, pedig csak a véletlen műve. Pár nappal ezelőtt Jelentés egy ismerős, mégis „más” világból címmel vetettem papírra néhány fésületlen gondolatot Varga László nagymegyeri (hely)történész legújabb könyvéről (A nagymegyeri zárdaiskola története »1902–1945«), amely a Pro Museum könyvek 7. köteteként, jelent meg Komáromban 2023-ban.
Az a viszonylag terjedelmes könyv, amely mostani írásom tárgya, szintén a Pro Museum kiadványa és szintúgy tavaly jelent meg. Előrebocsátom, kétnyelvű. Mind magyarul mind szlovák nyelven olvashatók a benne foglaltak. A kötet címe: Árvíz Nagykeszin (1965) és a falu újjászületése – Povodeň vo Veľkých Kosihách (1965) a znovuzrodenie obce.
Amikor címet kerestem ehhez az íráshoz, rájöttem, hogy némi módosítással az előző könyvről írt cikkem címe is helytálló lenne... Sokat hallottam a csallóközi „nagy” árvízről, olvastam is már ezt-azt róla, ám a legtöbbször általánosságokat. A leginkább érintett települések egy-egy évfordulókor meg is emlékeznek az árvízről, hogy soha senki ne felejtse el a nagy pusztítást.
Anyám, aki Pozsonyban volt akkor alapiskolás, csak arra emlékezett, hogy egy napon bejelentették nekik, az árvíz miatt abban a tanévben már nem mennek iskolába (még Pozsonyban sem!).
Nagykeszi Komáromtól 22 km-re nyugatra a Duna bal partján fekszik. A falu része az egykori Kiskeszi, de hozzátartozik a szlovák lakosságú Eklipuszta (Okánikovo) is és a határában található az egykori Érseklél település. Itt torkollik a Dunába a Gellér-Keszi-csatorna, olvashatjuk, s azt is, hogy határos községek Kolozsnéma, Tany, Nemesócsa, Ekel, Csallóközaranyos. Délről a Duna, északról a Pozsony és Komárom közötti főút határolja.
A községet már 1954-ben is sújtotta egy nagy dunai árvíz, de a nagyobb veszedelem, mint általában máshol is a Csallóközben, 1965-ben csapott le rá és majdnem teljesen elpusztította. Kezembe véve az Árvíz Nagykeszin (1965) és a falu újjászületése című könyvet, először a kötet szerzőjének a nevét kerestem. Bevallom, sokáig tartott, amíg a szerényen megbújó, meglehetősen apró betűvel szedett névre rábukkantam: Hanesz Éva. Majd a másik oldalon az ajánlás:
Kitetszik a szövegből, hogy igazából ő volt a motorja, szervezője mindannak a munkának, amely lehetővé tette, hogy ez a könyv megjelenhessen. Minden bizonnyal ő végezte a hangyamunkát, az adatok, visszaemlékezések, fényképek, dokumentumok „összegereblyézését” és rendbe rakását, hogy abból egy ilyen munka kikerekedhessen.
Mint a címe is jelzi, két nagy egységre bontotta a könyv tartalmát: az árvízről, és a község újjáépítéséről szóló dokumentumok kerültek bele az egyik és a másik részbe. Bevallom, engem, a kívülállót, inkább az árvízzel foglalkozó rész érdekelt jobban, de a helybélieket nyilván a második rész is lebilincseli. A könyv egy Babits-idézettel indul, amely megadja az „alaphangot” az olvasáshoz, böngészéshez:
Hanesz Éva írja:
A könyvből kiderül, hogy Hanesz Éva a könyv alapjául édesapjának a témához kapcsolódó írásait használta fel, de sok más falu- és környékbelinek a visszaemlékezését, írását is, nem beszélve a hallatlanul sok dokumentumról, fényképről. A könyv egy része autentikus nyelvezettel íródott, ami elsősorban a visszaemlékezéseket illeti. Ezt meg is jegyzi a könyv összeállítója:
Amikor fentebb azt írtam, nehezen találtam meg a könyv összeállítójának, „szerzőjének” a nevét a könyvben, ez nyilván nem véletlen, hiszen Hanesz Éva maga is külön köszönetet mond egy sor embernek a munkáért, a könyvben, a könyvért való közreműködésért.
Aki persze azt gondolja, hogy a kiadvány kizárólag csak az árvízzel és az azt követő helyreállítással foglalkozik, az téved.
jegyzi meg a szerző, és áttekinti a Duna szabályozására vonatkozó törekvéseket:
De ír Enea Lafranconiról, aki a Duna árvízvédelmével foglalkozott, és Pozsonyban több helyen is őrzik az emlékét. Megtudhatjuk azt is, milyen csatornák épültek, és hányszor, milyen katasztrófákat okozott a Duna a Csallóközben, felsorolva néhány dátumot a 19. század elejétől a „nagy” árvízig. Benne foglaltatik a könyvben az is, milyen természeti környezetben fekszik Nagykeszi, milyen gátak épültek korábban stb. és szemléletesen tárja az olvasó elé mind jegyzőkönyvek, statisztikai adatok stb., mind pedig visszaemlékezések, egyéni sorstragédiákat bemutató dokumentumok által azt, mit jelentett Keszi egykori lakosai számára a nagy árvíz. A könyvbe korabeli újságcikkek is bekerültek. Az egyik a Szabad Földművesből való, Czita Béla írta:
A nagykesziek és Hanesz István fényképgyűjteménye érdekes, szívszorító kordokumentum. A könyv összeállítója magánszemélyektől és a hivatalos forrásokból való dokumentumokból is jócskán merít. A helyi nemzeti bizottság valamint a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiből részletekig menően sok minden kiderül. Például az 1965. július 14-én keltezettben a következő olvasható:
A könyv sorra veszi azokat a megelőző időjárási időszakokat, amelyek végül egy hatalmas árvízbe torkollottak. Elmeséli azt is, e tekintetben mi történt konkrétan Nagykeszin:
Azon a télen a vízállás rendkívül alacsony volt, a nagy hideg miatt a Duna „beállt”.
A könyv első fejezete elsősorban a nagy árvízhez vezető időszakot, majd az árvizet taglalja elsősorban a visszaemlékezések révén és azt a hősies küzdelmet, amelyet a lakosság, a hatóságok, a katonaság stb. vívtak.
Sajnos, Petőfi verse ebben a vonatkozásban is igaznak bizonyult.
A könyv második része, az Árvíz utáni újjászületés a tönkretett község újjászervezéséről szól, s mindarról az erőfeszítésről, amely lehetővé tette, hogy ha nem is azonnal, de lassacskán valóban újjászületik Nagykeszi. A könyv összeállítója elsősorban a községi krónikák feljegyzéseiből merít. Pl. 1966–1967-ben a következő „tennivalók” voltak a legsürgősebbek: a községi gyümölcstermesztés rendbetétele, amely az árvíz által tönkretett gyümölcsös fáinak kiszedése, a talaj felszántása volt; sor került fontos építkezésekre; rendbe kellett hozni a központi vízellátást; elkezdődtek a Duna-töltés kiépítésének munkálatai stb. És ez így ment éveken át, amíg a község el nem nyerte mai arculatát. A könyv szinte mindenre kitér, sok-sok ember, helybéli lakos neve bukkan fel valamilyen vonatkozásban. Sok mindent megtudhatunk magáról a községről, a „népéletről” és az ottani emberek lelkületéről is, miközben a munka olvasásakor, böngészésekor 1965-től elérünk az utolsóként említett 1974. évhez. A tartalmas képgaléria előtti utolsó, rövid fejezetnek a címe: Időjárás az 1974. évben.
Az Árvíz Nagykeszin (1965) és a falu újjászületése – Povodeň vo Veľkých Kosihách (1965) a znovuzrodenie obce című 400 oldalas könyv dokumentumok és visszaemlékezések füzére, amely úgy terelgeti az olvasót, a böngészőt a létidő két állomása (1965–1974) között, mint egy képzeletbeli időalagútban, amely mentén feltünedeznek az ott élő emberi közösségek, a természet maga is, rettenetes sorscsapásaival és gyönyörűségével együtt, miközben megismerünk emberi sorsokat, életeket, és általuk megismerjük önmagunkat is.
