Az interjú nehéz, furcsa játék
A napokban a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában megjelent Nagy Erika Elmeséled? című interjúkötetének az ikerdarabja, Az élet nehéz, furcsa játék, amely 19 plusz 1 beszélgetést tartalmaz.
Nagy Erika ott folytatja, ahol jó egy éve abbahagyta. Ez értendő mind a minőségre, mind a remekül megválasztott interjúalanyokra, amelyek többsége ezúttal igazi polihisztor, akik nem kizárólag az irodalom bűvkörében élték le eddigi életüket, hanem segítségül hívták a társművészeteket, nem is egyszer a tudományos munkát és az ismeretterjesztést is felvállalva, ahogy az irodalmon belül is több műfajban alkotnak, s a célközönségük is eléggé vegyes.
Az interjú tényleg nehéz, furcsa játék (parafrazálva a kötet címéül is szolgáló Szarka Tamás-verssort), a riporter hiába készül fel maximálisan az interjúalanyára, a végeredmény mindig kétesélyes.
Csak egy biztos, a kérdezőnek mindig egy lépéssel előnyben kell lennie az interjúalannyal szemben, vagyis többet kell tudnia az interjúalanyáról, mint annak önmagáról. S e tekintetben Nagy Erika tényleg remek kérdezőnek bizonyul, ahogy remek válogatónak is. Bár azt ezúttal nehezményezem, hogy valahol Zselíz környékén megállt vigyázó szeme, pedig Zselíztől keletre is van irodalmi élet.
Az első kötettel ellentétben ezúttal megjelenik az ún. másik oldal is, amelyet Szalay Zoltán képvisel. Amíg az első kötet pluszbeszélgetése magával a szerzővel készült, most az utolsó beszélgetés L. Simon László budapesti politikus-költővel, s akárhogy is nézem, akárhonnan is olvasom, nagyon nem találom a helyét ebben a kötetben. Amíg az első kötet főleg az irodalmi életünk kizárólagos íróira, s ezen belül is a legismertebbekre fókuszál, a második kötet ilyen szempontból is sokkal színesebb. Az első két beszélgetés a szlovákiai magyar irodalom két doyenjével, Szeberényi Zoltán irodalomtörténésszel és F. Kováts Piroska műfordítóval készült (utóbbi meg sem érte a könyv megjelenését, pár héttel ezelőtt elhunyt), s beszélget a szerző az idősebb nemzedék képviselői közül a szlovák „apanyelven” író Mila Haugovával, vagy az örök pressburgerrel, Aich Péterrel és a Csallóköz költőjével, Zirig Árpáddal, a tömeggyilkosságokat rendületlen lelkesedéssel és kitartással kutató Dunajszky Gézával, a szintén karnagy Horváth Gézával, ahogy a vegyészmérnökként induló Lacza Tihamérral is, aki tudománytörténészként végzett páratlan munkát a Felvidéken.
A fiatalabbak közül szintén a tudományos ismeretterjesztés az egyik fő szakterülete H. Nagy Péter irodalomtörténésznek, aki a popkultúra mellett tüzetesen megvizsgálta a Covid idején karanténba zárt világunk kulturális szokásait.
Ahogy tudományos munkásságát ötvözi szépírói tevékenységével a szociológus Lampl Zsuzsanna is. Két drámaíró is bekerült a kötetbe, a politikusként is erőteljes nyomot hagyó Csáky Pál, valamint Csóka Ferenc, s bizonyára nem az ő kizárólagos hibájuk, hogy drámáikkal nem találkoztunk még a komáromi vagy kassai színházi deszkákon. Az interjúalanyok közül többen is rendszeresen írnak a legkisebbeknek (Póda Erzsébet, Jakubecz Márta, Száraz Pál) vagy a kamaszoknak (Csóka Ferenc, Király Anikó). De találunk a kötetben világjárta művészeket is, így Bolemant Lászlót, aki a fotózást is segítségül hívta verseskötetei megkomponálásához, vagy Szarka Tamást, akinek a neve ma már megkerülhetetlen az összmagyar kulturális térben. S amíg Bolemant László a fotózást hívta segítségül a társművészetek közül, Csóka Ferenc a zenét, Király Anikó és mások a képzőművészetet.
Ma, amikor a recenzió műfaja halott, s évtizedek óta nem jelent meg felvidéki irodalmunkról összefoglaló munka, Nagy Erika új kötete ismét többszörösen hiánypótló kiadvány. De, mint már mondtam, irodalmi élet Zselíztől keletre is van, így hát jogosan várjuk a mielőbbi folytatást.
Megjelent a Magyar7 2024/3.számában.
