Ardamica Ferenc halálára
Emlékszem, Ardamica Ferencre még a nyolcvanas évek végén édesanyám hívta fel a figyelmem egyik novellája kapcsán, amely egy losonci főorvosról szólt. Annak idején beszédtéma volt az eset, mégis komoly felzúdulást váltott ki, hogy jött egy író – méghozzá helybéli –, aki a történetet meg is írta. Amúgy klasszikus mikszáthi eszközökkel, némi móriczi és kosztolányis beütéssel. Ardamica Ferenc az ízig-vérig nógrádi író most közel a nyolcvankettőhöz, végleg itt hagyott bennünket.
Ugyanazt jelentette a losonci magyarságnak, mint Veres János a batyiaknak. Ő volt a par excellence nógrádi (losonci író), aki sose áldozta fel szeretett városát az írói karrierjéért, mint tették azt el nem ítélhető módon sokan mások. Első írása 22 éves korában jelent meg A Hét hasábjain, s mire eljött a normalizáció átkos időszaka, már kötetes ember. A Rokon cseléd című novelláskötete az utolsó utáni pillanatban jelent meg.
A husáki időszak alatt nemcsak a munkáját veszítette el, de a közlési lehetőségektől is megfosztották. Hosszú évekig patkányirtóként dolgozott, újabb novelláit pedig előbb az íróasztalfióknak írta, majd magyarországi lapok, így a Palócföld karolták fel.
Az akkoriban kulturálisminiszter-helyettesként ténykedő Rácz Olivér közbenjárására oldották fel írói tilalmát, s előbb lapjainkban jelenhettek meg ismét az írásai, majd közvetlenül a rendszerváltás előtt Anyám udvarlói címmel a második kötetét is kiadta a Madách Könyvkiadó.
Ez a kötete is bizonyítja, megtalálta a saját stílusát, amely a posztmodern felől talán kissé már porosnak tűnt, de mégis népes olvasótáborra akadt, hiszen írásaiban sokan ismertek vagy véltek barátaikra/ellenségeikre ismerni. A neves magyar irodalomkritikus, Tarján Tamás így értékelte Ardamica művészetét:
A rendszerváltás után új távlatok nyílnak meg előtte, előbb az Ipoly című lapot szerkeszti, majd alapító főszerkesztője lesz a Nógrádi Szó című lapnak. Az idősebbek most bizonyára nagyot sóhajtanak: micsoda szép idők, amikor még magyar lapja is volt Nógrádnak. Pályája újabb csúcspontja a rendszerváltást követő évek, amikor nyilván a kritika nem túl jótékony hatására modernizálni akar s meg akarja újítani írói eszköztárát. A Kalandor születik című regénye mindenesetre meghozza a díjesőt, a hűséges olvasói viszont kevésbé fogadják örömmel az annyira megszokott lineáris cselekményvezetést, s az egyéb ún. modernebb írói eszközöket.
Élete legnagyobb olvasói sikerét valószínűleg az olykor a pornográfia határait is súroló Tejszínhabos halál című erotikus novelláival éri el, amelynek alig-alig van előzménye az irodalmunkban, pár évtizeddel előtte csak Zólyomi Antal engedett meg hasonlót magának, igaz, Jacobs Ervin álnéven.
A kötetet gyorsan elkapkodták, ma gyakorlatilag beszerezhetetlen, e sorok szerzőjének sincs meg. De megpróbálkozott egy másik, veszélyesnek mutatkozó műfajjal is. Görbe tükör előtt címmel kortársairól írt irodalmi paródiáit tette közzé. Ilyet előzőleg Karinthy Frigyes, míg a Felvidéken Duba Gyula követett el, s nem tudom, kik sértődtek meg jobban, azok-e, akik bekerültek vagy azok-e, akik kimaradtak. Megpróbálkozott a drámai műfajjal is, hangjátékokat, sőt filmforgatókönyvet is írt, amelyekből Hedvig sír címmel egy válogatásnyit kiadott a családi vállalkozásban működtetett, ma már szintén nem létező Plectrum Kiadó.
De Ardamica Ferenc sokat fordított is, többek között Dušan Mitana, Olga Feldeková és Peter Andruška műveit tolmácsolta magyar nyelven, míg az Anyám udvarlói című kötete szlovákul is megjelent. Ahogy jött a nagy fellángolás a kilencvenes években, úgy a kétezres évek első felében szép lassan elhallgatott.
Jöttek a betegségek, s az irodalom művelését átengedte a fiának, Zoránnak. Neki pedig maradtak a nyugalmas séták szeretett városában, Losoncon.
