„Álmomban mindig béke van” – Lőrincz P. Gabriella háborús világa

Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, akinek (még/vagy még) nem adatott meg a háború pokla. Sokáig csak a történelemkönyvekből olvastam a háború borzalmairól, a háborús filmeket nagyon nem tudtam elviselni. Amikor megnéztem Elen Klimov Menj és lásd! című alkotását vagy több vietnámi háborús filmet (A szakasz, A háború áldozatai), napokig nem tértem magamhoz. Egyetlen háborúnak sem volt semmi értelme a fegyverkereskedelmen kívül, vagyis olyan emberek ölték egymást, akiknek semmi közük nem volt egymáshoz olyan emberekért, akik viszont nagyon is jól ismerték egymást, s remekül meggazdagodtak ezekből a háborúkból.

Sose felejtem el Jean-Jacques Annaud Fekete-fehér színesben című opuszát, amelyben feketék ölték egymást a második világháborúban, míg a gazdáik vidáman teáztak, kriketteztek és kártyáztak a fejük felett.  Sokáig reménykedtem abban, hogy a háború a mi nemzedékünket már messzire elkerüli. S bár közvetlen tájainkon még mindig nem lőnek, csak ukrajnai menekültekkel találkozunk itt-ott, a háború szele bizony lassan megérint minket is.

Még a kilencvenes évek elején, amikor Budapesten éltem, találkoztam először háborús menekültekkel, az intézetbe, ahol dolgoztam, százával érkeztek a menekülők Vajdaságból, s bizony többségük – főleg a katonakötelesek – évekig nem mehettek haza, s nem láthattál se a szüleiket, se a szülőföldjüket.

Kárpátalja különös közigazgatási egység, amely az elmúlt bő évszázadban volt az Osztrák-Magyar Monarchia, Csehszlovákia, a Horthy-rendszer, majd a Szovjetunió része is, mígnem az önállósuló Ukrajna nyúlta le. Amikor a kilencvenes évek közepén nem egyszer arra jártam, simán megértettem magam oroszul, ukránul nem sokan beszéltek. Egy jobb sorsra érdemes, nagyon szegény vidékkel találkoztam. S nagyon sok kivándorlóval. Egykori Budapesten tanuló kárpátaljai osztálytársaim döntő többsége már nem tért vissza a szülőföldjére, sőt többnyire idővel a szüleik is átköltöztek. Amikor 2014-ben (s nem 2022-ben) kitört a teljesen értelmetlen ukrán-orosz testvérháború, a kárpátaljai magyarok jelentős része már Magyarországon élt, s akkor még ők voltak az ukránok az anyaországi magyarok szemében. Mondhatnánk külső szemmel, Dávid és Góliát harcáról van szó, egy kis ország háborúja egy atomnagyhatalommal. Az, aki kívülről látja az eseményeket, egyre inkább értetlenül nézte az eszkalálódó háborút, amely immár több mint két éve tart, s amely egyre veszélyesebb arcát ölti fel. Tudjuk ugyanis, nem mindig csak az a gyilkos, aki lő, hanem az is, aki kiprovokálja azt. S vannak helyzetek, amikor egy államférfinak az lenne a legfontosabb dolga, hogy elkerülje a vérontást, s ha nem azt teszi, ő maga is a háborús bűnösök sorát erősíti. Ahogy ebben az esetben is.

A Beregszászról származó immár József Attila-díjas Lőrincz P. Gabriella neve valószínűleg még ismeretlen a tájainkon, pedig párjával évek óta itt él Nógrádban, Szandán, s a minap megkapta a Tokaji Írótábor Hordó-díját. Első verseskötete még 2009-ben jelent meg Karcok címmel az ungvári Intermix Kiadónál, s ez a kiadó jelentette meg a Fény-hiányok (2012) és a Szürke (2016)  című versesköteteit is, majd a versek mellé művészetében társult a próza (Könnytelen madonnák) és az esszé (Reflexiók) is. Tavaly a román olvasóközönség is megismerhette Pethő Lóránd fordításában. De történeteit már hangoskönyv formában is élvezhetjük Pető Kata előadásában. 

Az idén két vadonatúj kötete látott napvilágot, az Oprheusz Kiadó Ahogy világra jöttünk címmel új verseit adta ki négy ciklusban (Hegyek vigyáznak, „Tégy engem, mint pecsétet”, Földet magamra, A vétkes), míg a Balázs F. Attila által vezetett AB-ART Kiadó az elbeszéléseit, Történetek az árnyékból címmel. Bár Lőrincz P. Gabriella családjával együtt immár négy éve szintén a Magyarországra menekültek számát gyarapítja, a két kötet mi másról is szólhatna, mint a véres és teljesen értelmetlen háborúról, amelybe az ukránok a Kárpátalján élő, folyamatosan csökkenő létszámú magyar lakosságot  a magyarokat is bevonták.

Lőrincz P. Gabriella és Hodossy Gyula

Pontosabban szólva túszul ejtették. Még pontosabban szólva elrabolták a szülőföldjüket, ahová ukrán menekülteket telepítettek be. Akiket nem is menekültekként kezelnek, hanem áttelepülőként. A magyarok még addig megmaradt jelentős része pedig időközben házát-szülőföldjét hanyat-homlok otthagyva elmenekült Magyarországra. Sok férfi – félve a behívótól –, még a háború kitörésének a napján fogta cókmókját és családját, s elindultak az ismeretlenbe. Akik pár napot késtek, azokra már csak a behívó várt egy olyan háborúban, amelyhez semmi közük sem volt. Később már csak azokat engedték át a velejéig korrupt ukrán határőrök, akik több ezer dollárt perkáltak le a markukba. Előfordult viszont olyan eset is, hogy valaki csak az édesapja temetésére szeretett volna hazatérni, de a határról egyenesen vitték a bahmuti pokolba. Lőrincz P. Gabriella alig hatvan oldalon 11 tragikus történetet mesél el, többnyire egy harmadik személy szemszögéből. 11 történet „dialógusvágytól fuldokló monológprózában” (Soltész Márton), amely rövid történetekben ott van a kárpátaljai magyarság véres tragédiája, kiszolgáltatott sorsok, legyen az egy óvónőé, aki nem költi fel déli álmukból, s nem viszi le a két-három éves gyerekeket a szinte állandósult légiveszély idején a nyirkos és fűtetlen pincébe; egy félig magyar, félig ukrán férfié, aki hazaszeretettől fűtve indul a háborús pokolba; azé az anyáé, aki nem képes ott hagyni az évtizedek alatt félig felhúzott házacskáját és az annyira szeretett szülőföldjét; azé a szerencsétlen fiatalembereké, akik az erőszakos besorozás elől a leglehetetlenebb helyekre próbálnak elbújni, de azoké az embereké is, akik meglepve tapasztalják, hogy a háború elől ide menekültek (dehogy, áttelepültek) fölösleges és elüldözndő emberekként tekintenek rájuk. A tizenegy történet közül a személyes „kedvenc” annak a fiatalembernek, Antonnak a végzetes története, aki a háború kitörésének a napján egyedül éve bezárkózik a házába, de nem bírja elviselni a magányt, az állandó rettegést, s arra a csíkos sálra köti fel magát, amit attól a fiatalasszonytól kap, aki magányát próbálja enyhíteni. Talán nem véletlen, hogy a négy ciklusra osztott verseskötete első ciklusa (Hegyek vigyáznak) szintén a háborúra reflektálva Istent keresi.

A kötet következő három ciklusa megpróbál elvonatkoztatni az elvonatkoztathatatlan borzalmaktól (sose hittem abban a mostanság annyira divatos progresszív irodalomelméletekben, hogy egy műnek semmi köze az alkotója magánéletéhez), de itt megjelennek az élet apró-cseprő ügyei, a szerelem, a megtalált új otthon, ahogy akár egy vasúti utazás képei. A költő versben idézi meg Gyurkovics Tibor és a szintén kárpátaljai, Lator László emlékét, de verslevélben köszönti a 200 éves Petőfit is.

Nem tudom, sokan lesznek-e, akik vállon veregetik Lőrincz P. Gabriellát, ajánlom mégis mindenkinek, hogy vegyék a kezükbe a köteteit, hogy megértsék, miért értelmetlen a szomszédunkban zajló vérontás, miért nincs hozzá semmi közünk, s miért felelős egyformán mindkét háborúzó fél. S ha elolvassák, akkor talán nem küldik majd el véresszájú kommentekben a Nemzeti igazgatóját az ukrajnai véres pokolba. Csak azért, mert kárpátaljai magyar.