Aki a grúzoknak nyomtatott ábécét szerkesztett
Németh László (1901–1975) Eklézsia-megkövetés címmel 1946-ban drámát írt egy erdélyi nyomdászról, Misztótfalusi Kis Miklósról (1650–1702), de ebben csak azt az eseményt helyezi a darab középpontjába, amely a főhős megaláztatását, az egyházi hatóságok által megkövetelt bűnbánását részletezi. Arról, hogy ki is volt ő és miként jutott el idáig, a nézőknek csak sejtéseik vannak, a szerző ugyanis feltételezi róluk, hogy ismerik az életét és munkásságát.
Nos, ez az, amiben korántsem lehetünk biztosak, jóllehet Misztótfalusi Kis Miklós valóban a 17. század utolsó harmadának egyik legjelentősebb tipográfusa volt, aki nemcsak számos szépen kivitelezett könyvet adott ki, de még külföldi megrendelőknek is dolgozott. Megtalálhatók köztük III. Cosimo de’ Medici (1642–1723) toszkánai nagyherceg, a Vatikán, sőt a bécsi jezsuiták is, ami azért meglepő, mert hősünk református volt, és akkoriban már dühöngött a protestánsok üldözése éppen a jezsuiták vezényletével.
A grúzok azért emlékeznek rá nagy tisztelettel, mert ő készítette el az első nyomtatott grúz ábécét. Ahogy néhány évtizeddel korábban földije, Apáczai Csere János (1625–1659), ő is Hollandiába ment elmélyíteni a tudását. A teológiai tanulmányok helyett azonban a nyomdászat mesterségét igyekezett nemcsak elsajátítani, hanem tökéletesíteni is.
A négy amszterdami könyvnyomda egyikében, a főleg „reprezentatív” kivitelezésű munkákra szakosodott Blaeu-nyomdában sajátította el a betűmetszést és a betűöntést. Ő volt az, aki tökélyre vitte a barokk talpas antikva betűtípust, amely 1954-ig egy német nyomdász, Janson neve alatt „futott”, de kiderült, hogy az valójában Misztótfalusi Kis Miklós alkotása. Ő ugyanis Hollandiából hazatérve egy kereskedőnek eladta a nagy súlyú ólombetűket és egy hibás matricakészlet Lipcsébe került, éppen Janson műhelyébe.
De nem ez volt a legnagyobb méltánytalanság, ami vele történt. Még Hollandiában, a saját költségén 3500 példányban kinyomtatta a magyar nyelvű Bibliát, amely természetesen 90 évvel korábban megjelent Károli-féle kiadást vette alapul, de igyekezett kijavítani a szövegben minden fontosabb elírást és hibát, sőt ő volt az, aki a hosszú magánhangzók feletti ékezetek írásmódját rögzítette. Abban bízott, hogy visszatérve Erdélybe értékesíti a könyveket és külön is hangoztatta, hogy megtisztította a korábbi kiadás hibáitól.
Ezt azonban nem kellett volna hangoztatnia. Emiatt ugyanis az erdélyi református papok megnehezteltek rá, és hiába bizonygatta jó szándékát, a zsinat elé citálták, ahol meg kellett követnie a megsértett egyházi méltóságokat, és még az önmagát védő Mentség című iratot is meg kellett semmisítenie.
Mindez nemcsak a kedélyállapotát, hanem az egészségét is kikezdte, és siettette korai halálát. Erdélyben ráadásul akkoriban már megváltoztak a viszonyok. A törökök legyőzése után az addig viszonylag önálló és vallásszabadságot hirdető fejedelemség a Habsburgok fennhatósága alá került, és ez hatással volt a szellemi és hitéletre is. Misztótfalusi, aki Hollandiában szép kivitelezésű, nagyszerű betűkkel, kiváló papírra nyomtatott könyveket adott ki, Erdélyben be kellett érnie jóval olcsóbb papírral és olyan kiadványokkal, amelyek tartalmilag sem tekinthetők különösen izgalmasaknak.
Volt azonban egy kivétel, az 1695-ben kiadott első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyv, amelynek a teljes címe: Szakats mesterségnek könyvetskéje. Mellyben külömbkülömbféle válogatott tzifra, jó, egésséges, hasznos, tiszta és szapora étkeknek megkészítése, sütése és főzése, mintegy élés-kamrában, rövideden leirattatik, és kinek-kinek hasznára leábrázoltatik.
Megjelent a Magyar7 2023/12.számában.
