A világpolgár otthonra lelt az irodalomban
Márai Sándor 125 éve 1900. április 11-én Kassán született, egy nagymúltú polgári családban. Grosschmid Sándor Károly Henrik néven anyakönyvezték, íróként azonban a Márai Sándor nevet használta, amelyet később, 1939-ben hivatalosan is bejegyeztek az illetékes minisztériumban.
A Grosschmid családban a jogtudomány volt az a terep, amely nemcsak tisztes megélhetést, hanem társadalmi felemelkedést is kínált, így természetesnek tűnt, hogy számára is ezt jelölték ki. A művészi hajlamai miatt azonban már igen fiatalon nehezen tűrte azt a szigorú fegyelmet, amelyet a jogi pálya megkövetel, ez iskolai tanulmányai során is zavaró volt a család számára, ezért kellett többször is gimnáziumot váltania, hogy aztán az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban tegye le az érettségit 1917-ben.
Valahol azt olvastam, hogy első alma materében, a jezsuita alapítású jászóvári premontrei rend kassai főgimnáziumában az öltözködése volt a szálka a tanárok szemében, akik azt sem tűrhették, ha valaki cikkeket ír, még ha álnéven is (Márai akkoriban Salamon Ákos név alatt jegyezte írásait). Igaz, a család sem volt oda a boldogságtól, elvégre a Grosschmid névre szégyent hozott volna, ha ilyen bohém lelkek kavarnak bele a polgári lét megszokott ritmusába.
Márai 1918 őszén került Budapestre, ahol beiratkozott a jogra, majd átlépett a bölcsészkarra. Ekkor jelent meg első műve, az Emlékkönyv című verskötete, amelyre még Kosztolányi Dezső is felfigyelt. A főváros éjszakai élete, a mulatók és a kabarék világa sem hagyta közömbösen, itt gyakran Krúdy Gyulával együtt csapta a szelet a „hölgyeknek”. A nagy íróval természetesen szorosabb volt a kapcsolata, sokak szerint Krúdyt mesterének tartotta, 1940-ben Szindbád hazamegy címmel egy nagyszerű regényt is írt Krúdy szellemében és stílusában.
A kommün bukása után a család sürgősen külföldre küldte, ahol német tudásának köszönhetően nemcsak egyetemi tanulmányokat folytathatott (előbb Lipcsében, majd Frankfurtban, végül Berlinben), hanem újságíróként is jeleskedhetett. Tehetséges tollforgatóként felfigyeltek rá, és paradox módon ezekben a zűrzavaros években sikerült egyre konzisztensebb világszemléletet kialakítania.
Ekkoriban már ismerte későbbi feleségét, a zsidó családból származó Matzner Ilonát (Lolát), akivel hatvan éven át élt házasságban. (A nő később, 1936-ban katolizált és akkor egyházi szertartással is megerősítették a kapcsolatot.)
Eredetileg vissza akartak térni Magyarországra, de előtte még néhány hetet Párizsban kívántak tölteni, végül a kiruccanásból közel hat évnyi franciaországi tartózkodás lett. Ambivalens volt ez az időszak: élvezték ugyan a francia főváros hangulatát, de mindvégig idegeneknek érezték ott magukat. A házaspár 1928-ban otthagyta Párizst és Budapesten a Krisztinavárosban talált otthonra.
A következő bő évtized (1930–1942) volt talán Márai legtermékenyebb írói korszaka, ekkoriban szinte ontotta a regényeket, az elbeszéléseket. 1932-ben jelent meg Csutora című regénye, amelyben egy kutya és egy polgári család sajátos viszonyát boncolgatja iróniával fűszerezve. (Olvasása közben volt olyan érzésem, hogy Grendel Lajos is sok mindent ellesett Máraitól.)
1934-ben jelent meg az Egy polgár vallomásai című, önéletrajzi elemekkel teletűzdelt regényének első része, majd egy évvel később a második kötete. Ez valószínűleg az egyik legfontosabb műve, amelyben bírálja, de újra is álmodja a polgári létet. Nemcsak regényeivel, hanem sűrűn megjelenő cikkeivel, a Magyar Rádióban tartott felolvasásaival és közéleti aktivitásával is szívesen fókuszálta magára figyelmet. Napnyugati őrjárat című esszéválogatásában filozofikus gondolatait, az írók szerepével kapcsolatos eszmefuttatásait gyűjtötte össze.
Az 1933-ban Németországba kiküldött tudósítóként közelről figyelhette a nemzeti szocialista eszmék „diadalát” és Hitler hatalomra kerülését (Messiás a Sportpalastban címmel írt erről beszámolót, amelynek következtetései máig érvényesek).
1939-ben a Márai házaspárnak kisfia született, de néhány hetes korában egy betegségben elhunyt. Ez mélyen megrázta az írót. Akárcsak az újabb háború kitörése is. Ekkor írta Búcsú című cikkében:
Ma is időszerűek ezek a mondatok.
Az írói feladatok azonban minden keserűségen és tragédián átlépve értelmet adtak életének még ebben a helyzetben is. Regényíróként, színházi szerzőként, véleményformáló emberként igyekezett magát hasznossá tenni. 1941-ben jelent meg Kassai őrjárat című esszékötete, amelyet sokan a Napnyugati őrjárat folytatásának tartanak, de a tehetséges író és kritikus, a tragikusan elhunyt Örley István (1913–1945) kevésbé sikerültnek tartja. Egyebek mellett ezt írta:
1942-ben jelent meg egyik legismertebb, külföldön több százezer példányban elkelt és ott mindmáig nagyra tartott regénye, a Gyertyák csonkig égnek. Két egykori barát negyvenegy év múltán ismét találkozik egymással és a vacsoránál folytatott beszélgetésükből szinte krimibe illő történet kerekedik ki. Kapcsolatukat beárnyékolja, hogy a katonai pályát otthagyó férfi a tábornoki rangig jutó barátja feleségét nemcsak szeretőjévé teszi, hanem kis híján még a férjet is megölte volna egy vadászaton. Ez a történet később megihlette a színházi és filmrendezőket is, s mindmáig nagyon népszerű a külföldi olvasók körében, jóllehet nem tekinthető igazán sikerült munkának.
Márai jelentőségét még a Magyar Tudományos Akadémia is értékelte. A huszadik században már csak kivételes esetben választott tagjai közé szépírót, de 1942 májusában levelező, 1947 júniusában rendes taggá fogadta.
Márai ezekben az években két viharos „szerelmi kapcsolatot” is átélt. A korszak kedvelt színésznői: Mezei Mária, majd néhány évvel később Tolnay Klári volt a társa ebben a „kalandban”.
Amikor 1944 márciusában a német csapatok megszállták Magyarországot, Márai feleségével, sógornőjével és annak két gyermekével Leányfalura költözött, ahol az akkor hároméves Babócsay Jánoskával is találkozott. Őt később örökbe fogadták és a fiú aztán az amerikai emigrációban is Máraiék közelében élt családjával.
Az ország helyzetét a világháború végét követően eleinte nem látta tragikusan, sőt, úgy érezte, hogy íróként rá is komoly feladatok várnak. Idővel azonban rá kellett döbbenie, hogy valahol már eldöntötték, hogy hazája a szovjet érdekszféra része lesz és az az ideológia, amelyet már régóta szívből gyűlölt rátelepedik a nemzet szellemi és társadalmi életére.
1948 késő nyarán feleségével és örökbe fogadott fiacskájával vonatra szállt, hogy aztán már sose térjen vissza Magyarországra. Az emigráció állomásai: Svájc, Olaszország, majd 1952-től az USA, ahol csak nehezen tudott beilleszkedni. Hiányzott az európai kultúra, az az életforma, amelyet megszokott, de végül beletörődött az új helyzetbe.
Ezekben az években Márai a Szabad Európa Rádióban hetente olvasta fel jegyzeteit, amelyeket egyfajta buzdító üzeneteknek szánt a kommunista elnyomás alatt sínylődő honfitársainak.
1957-ben írta San Gennaro vére című regényét, mely valójában rejtett önvallomás, Márai arról szól, miért is érezte úgy, hogy el kell hagynia hazáját, vállalnia kell az önkéntes száműzetést, bármilyen keserű is az. A mű egyben az európai hagyományvilág hanyatlásának regénye is, melynek lüktető feszültségét a nápolyi vércsoda legendájával azonosítja a szerző. A vallomás során Márai lebilincselő képet rajzol a korabeli Magyarországról éppúgy, mint Nyugat-Európáról, az emigráns létről, befogadásról és kirekesztettségről, pártok és eszmerendszerek természetrajzáról.
Magyarországon már az 1970-es években szóba került, hogy valamelyik darabját színpadra állítsák, később egyik regényét is szívesen megjelentették volna, de az író következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy amíg Magyarországon megszálló szovjet csapatok vannak és nem tarthatnak szabad választásokat, addig szó sem lehet arról, hogy bármit is közöljenek tőle.
Fentebb már említettem Grendel Lajost, aki egyetemi oktatóként szükségét érezte, hogy megírja A modern magyar irodalom történetét, és ebben természetesen Márairól is szó van. Most azokat a gondolatait idézném, amelyek az emigrációban élő íróval kapcsolatosak:
Az 1986-os esztendő különösen tragikus volt számára. Az év elején meghalt felesége, később Géza öccsét is elvesztette. Ekkoriban már súlyos depresszió is gyötörte, rákbetegséget is megállapítottak nála. Alig 45 évesen meghalt fogadott fia János is, pedig abban bizakodott, hogy majd ő viseli gondját. Nem sokkal halála előtt egy pisztolyt vásárolt és 1989. február 21-én öngyilkos lett.
Életéről és munkásságáról monográfiák születtek, de még korántsem állíthatjuk, hogy Márairól minden lényegeset elmondtak a tudós elemzők, esztéták és természetesen az olvasók. Találkoztam olyan véleményekkel, amelyek alapján az egyik legnagyobb magyar író volt és méltatlanul megfeledkezett róla a Nobel-díjat odaítélő bizottság. Ugyanakkor balliberális beállítottságú írók alig titkolt megvetéssel szólnak róla, műveit középszerűeknek, de legalábbis avíttnak tartják. Úgy tűnik, az utókor dolga sem lesz egyszerű a megítélésében. Végeredményben azonban az olvasók döntik el, mennyire fontos vagy értékes számukra ez az életmű.
