A város, amelynek két vára is van

Ilyentájt az ember egymás után olvassa a farsangi bálba invitáló meghívókat. A gyermekeim is tudják már, milyen „maskarában” jelennek majd meg a nagy „eseményen”. Izgalmuk csaknem olyan, mint azoké a hölgyeké, akik báli ruha után kutatnak a gardróbban, a ruhakölcsönzőkben, az üzletekben, szalonokban. Bizony igyekezni kell, mert február idusán véget ér a farsang, s jön a böjti időszak.

+1 kép a galériában

Macskaköves történelem

Fotó: Borka Zoltán

Igaz, a farsang farkán sok helyen még kirúgnak a hámból. Köztudomású, hogy húshagyókedd, a farsang és egyben a farsang farkának utolsó napja. A szokások és hiedelmek vonatkozásában többnyire farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd alkotja az igazi farsangot. Ezt a három napot nevezik farsang farkának, amikor szabad a mókázás, a maskarába öltözés, volt ahol asszonyfarsangot rendeztek (és rendeznek még ma is), amikor a lányok és asszonyok férfiruhában mókáznak és mulatnak, de a „banyabál” is dívik sokhelyütt. Persze voltak, vannak helyek, ahol ez pont fordítva történik.

Ozogány Ernő: Magyar Prága, arany Prága

Fotó: Lacza Gergely

Ozogány Ernő meghívására a családdal a 80-as évek elején megnéztük a tejfalui, vagy ahogy ott mondják, tejfalusi dőrejárást. Erről később Ozogány egy könyvet is megjelentetett, mert érdekelte a téma. A szerzőt, aki kenyérkereső munkája mellett technika- és tudománytörténtettel foglalkozott, de sok minden más is érdekelte, például Prága városa. Nem véletlenül, ugyanis Ozogány Ernő hajdanán villamosmérnök-hallgatóként Csehországba (először kötelezően Poděbradyba, majd a 3. évfolyamtól Prágába) került, ahol villamosnérnöki diplomát szerzett, és az ott töltött évek során a szívébe zárta Prágát. Mert a cseh fővárost, (akkor még Csehszlovákia fővárosát), nem lehetett nem szeretni... Ez a vonzalom haláláig fogva tartotta. Abban az időben is sok szlovákiai magyar fiatal tanult Prágában, s az Ady Endre Diákkör, meg a sok közös élmény magyarokkal, csehekkel, még jobban elmélyítette benne Prága szeretetét.

Később, már idősödvén ért meg benne a gondolat, hogy ír egy könyvet, amely a „magyar” Prágáról szólna. A munka, a könyv meg is született, és a Méry Ratio gondozásában jelent meg 2013-ban, négy évvel váratlan halála előtt. Címe: Magyar Prága, arany Prága.

A könyv első fellapozásakor először arra gondoltam, hogy, hogy csehországi, prágai élményeit rendezte kötetbe, de kiderült, hogy nem, pontosabban nem csak, mert egy-egy „kiszólása”, megjegyzése ezekre is utal, azonban a könyv megírását nem ez motiválta.

A szerző (…) egyetemista korában ismerte meg a cseh főváros nevezetességeit, lakóinak életét és gondolkodásmódját. Barátai, ismerősei és kollégái révén aránylag pontos képet kapott arról, hogy a magyarokat egy egzotikus, ismeretlen nyelven beszélő, a távoli Ázsiából idetévedt nép tagjainak tartják. A későbbiekben, tudománytörténeti kutatásai közben szembesült azzal a ténnyel, hogy a két nemzetet ezernyi szál köti össze, amelyek napjainkban feledésbe merültek”,

olvashatjuk. Csak ha a Károly Egyetemet nézzük, évszázadokon át sok magyar diák tanult itt:

Politikusok, közéleti személyek, művészek és tudósok is gyakran megfordultak e csodálatos város falai között. Alig ismert tény, de a mai modern vegyészet első jelentős alakja, Görgey Artúr is itt fejtett ki tudományos tevékenységet”.

Könyvében a szerző megkísérli számba venni azokat, akik életükben bizonyos időt Prágában töltöttek.

Elidőzik a nagyoknál (II. Rákóczi Ferenc, Born Ignác, Jeszenszky János stb., ír Esterházy Jánosról, Blaskovics Józsefről, Selye Jánosról és a többi neves magyarról. Rákos Péterről többek között a következő olvasható a könyvben:

A múlt század második felében volt egy biztos, arkhimédészi pont a prágai magyar diákok számára a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának legfelső emeletén, a magyar szeminárium. A tudás és a bölcs gondolkodás szigete, ahol mindig tárt karokkal várták a látogatót. Nagyon ritkán történt meg, hogy vezetője, Rákos Péter mentegetőzött: most nem alkalmas, de néhány óra múltán vagy másnap bármikor. Mi a legtöbbször előzetes egyeztetés nélkül, váratlanul toppantunk be hozzá, sokszor nem is gondolva arra, hogy munkahelyi elfoglaltsága nem teszi lehetővé, hogy velünk foglalkozzon.”

Gótika, az etalon

Fotó: Borka Zoltán

Blaskovics Józsefről hasonlóan személyes vonatkozású írás található a kötetben:

A prágai diákok önszerveződéséből létrejött Ady Endre Diákkör legidősebb tagja az 1957-es indulásakor a negyvenhét éves Blaskovics József, a turkológiai szeminárium vezetője volt. Akit mindenki Józsi bácsinak szólított. E családias megszólítás ellenére (…) komoly tudós volt: a turkológia, szlavisztika és hungarisztika határmezsgyéjén portyázva számtalan komoly felfedezést tett (…) A prágai magyar diákok gyermeki rajongással vették körül. Ha megjelent a rendszeres péntek esti találkozókon a Masaryk-pályaudvar közelében levő Arco kávéházban, egy-egy hosszabb külföldi útját követően, hogy beszámoljon kutatásainak legújabb eredményeiről, az egyébként zajos vitákat folytató társaság elnémult, a cseh pincérek szinte lábujjhegyen hozták ki sörünket. Bár egy kukkot sem értettek enyhén kántáló beszédéből, pontosan érzékelték: rendkívüli esemény szemtanúi”,

írja Ozogány Ernő Magyar Prága, arany Prága című könyvében, amelyben még nagyon sok név felbukkan. Ők mind magyarokként éltek hosszú vagy csak átmeneti ideig Prágában. Megtudhatjuk kik voltak ők, az uralkodók és királynék, művészek, írók, újságírók, sportolók és közéleti emberek, tudósok, mérnökök, mint pl. Duka-Zólyomi Árpád, aki „a lehető legnehezebb helyre jelentkezik, amelytől a mindennapi ember hidegrázást kap: a világhírű prágai Műegyetem atomfizikai karára”.

Ozogány Ernő könyvének 3., utolsó fejezete a Magyar tárgyi emlékek Prágában című pedig az emlékhelyeket, emlékeket, emléktáblákat sorolja fel (Szent István kardja, a prágai Szent György-szobor, II. Rákóczi Ferenc emléktáblája, Liszt Ferenc fejszobra, Görgey Artúr emléktáblája, Esterházy János emléktáblája), eligazítva bennünket, hogy hol is találhatók ezek, szerte a városban.

Vencel és a nemzeti múzeum

Fotó: Borka Zoltán

Bevallom, nekem is sok érdekességgel szolgált ez a könyv, de mégis leginkább azok az írások tetszettek, amelyekben a szerző az általa személyesen ismert emberekről írt, s így egy kis szubjektív elem is bekerült a munkába. Örültem volna annak is, ha Ozogány Ernő egy kicsit „kilép” a maga alkotta keretből és egy nagyobb lélegzetű, személyes hangvételű írás is bekerül a munkába az ő Prágájáról. A könyv így is nagyon hasznos olvasmány abban a vonatkozásban, hogy egyfajta összegzés arról, kik, milyen hírességek, mikor és milyen céllal éltek vagy tartózkodtak a „száztornyú városban”. Egyiknek, másiknak a portréja, fényképe is megtalálható a kötetben. Amit szívesen vettem volna még, mint olvasó, egy szép képanyagot a város szóban forgó helyeiről. Ki tudja miért, ez valahogy nem került be a könyvbe, de ennek ellenére is egy páratlan kiadványról beszélhetünk.