A Tragédia szlovákul
Madáchról írt előző cikkünkben szóltunk a Tragédia tragikus sorsú szerzőjének életéről, a róla készült életrajzi alkotásokról, ahogy a Tragédia világsikeréről is. Érdemes szólni a mű szlovák recepciójáról is, hisz eddig három fordítása (legutóbbi alig három éve) is született, s pozsonyi és kassai szlovák színpadokon is több alkalommal színre került.
Idén lesz 140 éve már, hogy ha halála után 19 évvel is, de színpadra került a kortársak által csak könyvdrámának ítélt alkotás, amely ráadásul teljes egészében mintegy ötórányi játékidőt tesz ki, így nagy feladat/lehetőség hárul a mindenkori rendezőre és dramaturgra, hogy összerakják a maguk Tragédiáját. Nem véletlen az sem, hogy sok neves rendező többször is színre vitte, hisz nemcsak színészileg, képi világukban mutatnak más-más világot egyes bemutatók, annak filozófiájával, eszmeiségével is bátran lehet kísérletezni.
Az első, Paulay Ede-féle rendezés Ádámja Nagy Imre volt, de a különböző felújításokban Szacsvay Imre és Pálffy György is eljátszották a szerepet Jászai Mari Évája és Gyenes László Luciferje mellett. Jászai a rá következő évben vendégként Kolozsváron is eljátssza Évát a rendező-Ádám E. Kovács Gyula és Szentgyörgyi István Luciferje mellett.
Paulay bátorsága meghozta a kedvet más társulások számára is, így számos más vidéki társulat is színre vitte a bemutatót követő években. Az első felvidéki bemutatóra 1884 április 5-én és 6-án kerül sor, mégpedig Kassán, ahol Csóka Sándor Színtársulata nyúl a Tragédiához. A rendező Vedres Gyula Lucifer szerepét is magára osztja, az első felvidéki Ádám Temesváry Lajos, míg Éva a felesége, Farkas Irma. Később láthatták a nézők Kassán, Léván Komlósy József társulata előadásában, de Pozsonyban, Komáromban, Nyitrán, Besztercebányán, Selmecbányán, Lőcsén és Rozsnyón is – derül ki Fejér László 1999-ben kiadott bibliográfiájából, amely közel 500 bemutatót sorol fel.
A magyar nyelvű színpadi bemutatók meghozták a kedvet a külföldi bemutatókhoz is. Német nyelvű bemutatók (Hamburg, Bécs, Berlin) után a darab eljut Prágába, majd ismét Kassára, de immár szlovákul.
A hamburgi Stadttheater Tragédia előadását 1892 júniusában Dóczi Lajos német fordításában és Rudolf Buchholz rendezésében (az első német nyelvű Ádám Alexander Otto, Éva Agathe Barcescu, míg Lucifer a Mylius művésznevet viselő Adolf Laban) bemutatta a bécsi Színházi Világkiállításon is, itt látta a cseh Nemzeti Színház akkori igazgatója, František Adolf Šubert is, aki felkérte Jaroslav Vrchlický költőt, fordítsa le a színháza számára.
Mivel Vrchlický magyarul nem tudott, František Brábek közreműködésével a Dóczi-féle német fordítást magyarította. A prágai cseh nyelvű ősbemutatóra végül 1892 július 23-án került sor.
Egy évvel később Brábek egy újabb, immár saját változatot készített, amely alig egyezett az előzővel. A prágai előadások nem folytak zökkenőmentesen, ugyanis a párizsi színben elhangzik a Marseillaise is, s ez több előadáson is kisebbfajta tüntetésekhez vezetett, így az előadást Eduard Taaffe osztrák miniszterelnök a zavaros helyzetre hivatkozva betiltotta. A második világháború kitöréséig hellyel-közzel több bemutatója is volt a Tragédiának cseh nyelvterületen, sőt 1931-ben rádiójáték is készült belőle Miloš Kareš rendezésében. A szocializmus éveiben viszont már nem került cseh színpadra, pedig Kamil Bednář és Ladislav Hradský jóvoltából elkészült új fordítása is.
Ez Madách esetében pont fordítva van. Ott még ugyan nem tartunk, mint Balassi Bálint komédiájánál, a Szép magyar komédiánál, hogy le kellett fordíttatni kortárs magyar nyelvre (Görgey Gábor cselekedte meg ezt), de bizony ahogy telik-múlik az idő, úgy lesz sok kifejezés egyre érthetetlenebb a felnövekvő generációk számára. Mennyivel könnyebb helyzetben vannak például a szlovák olvasók, akik először 1905-ben ismerkedhettek meg a Tragédiával anyanyelvükön (tegyük hozzá, az értelmiségiek döntő többsége remekül beszélt magyarul, így nem okozott számukra gondot az eredeti mű elolvasása).
Az első fordító nem más, mint a szlovák irodalom máig legnagyobbjaként elkönyvelt költője, Pavol Országh-Hviezdoslav, aki hosszú élete során nagyon sokat tett a magyar irodalom szlovák nyelvű tolmácsolásáért.
A bemutatóra viszont már csak halála után, az önálló Csehszlovákiában, 1925 november 21-én kerül sor Kassán, a Kelet-szlovákiai Nemzeti Színházban. S hangsúlyozzuk: szlovákul, ugyanis már előző évben volt róla szó, hogy bemutatják, de akkor még a már feljebb említett František Brábek cseh fordítását szerették volna használni. A bemutató sikerrel lezajlott, bár a kritikusok túl hosszúnak tartották, s a darab meg(nem)húzását kérték számon. Volt kritikus, aki a második prágai színt, a londoni színt s az űrjelenetet is kihagyta volna.
1926 december 11-én Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban is felcsendülnek Madách/Hviezdoslav sorai, mégpedig Vaclav Jirikovský rendezésében. Ádámot Ján Sviták, Évát Hana Melichová, míg Lucifert Jozef Bezdíček szólaltatta meg (Kassán Jozef Benátsky, Helena Petzová és Ján Sýkora alakította a három főszerepet). Bár a pozsonyi lapok többsége nem tartja időszerűnek a mű mondanivalóját, az előadást lelkesen üdvözlik. „Örömmel nyugtázhatjuk, hogy az est nagyszerű volt, a munka eredménye csodálatos. Olyan Madách van a színpadunkon, amely miatt Pest előtt sem kell szégyenkeznünk” – ezekkel a lelkes szavakkal méltatja a bemutatót a Národnie noviny kritikusa.
Az előadást még évekig repertoáron tartotta a Szlovák Nemzeti Színház, s tette ezt annak ellenére, hogy időközben a Szlovák Nemzeti Tanács betiltotta a magyar színdarabok játszását.
A második világháború után a hatvanas évek második feléig kellett várni az újabb szlovák nyelvű bemutatóig (sőt, mint írtuk, magyarul is csak 1973-ban került bemutatásra), mégpedig már egy új fordításban, amelyet Ctibor Štítnický követett el. A 100 éve Csetneken született szerző (aki eredetileg a Dörner vezetéknevet viselte, s csak később vette fel szülőhelye előtt tisztelegve művésznevét) ugyancsak remekül tudott magyarul, s hosszú pályafutása során számos magyar művet tolmácsolt anyanyelvére, s a hatvanas évek közepén újrafordította a Tragédiát is.
„Ctibor Štítnický nagy érdeme, hogy az ő fordításán keresztül nem a dualisztikus kórusokat halljuk, hanem az önmagában kételkedő és hívő ember párbeszédét, hogy visszatalálunk Madáchhoz és Tragédiájához, ahhoz a Tragédiiához, amely nem az isteneké, hanem az embereké” – méltatja a fordító munkáját Monoszlóy M. Dezső. Az új fordítás bemutatójára, ahogy évtizedekkel azelőtt, ismét Kassán, az Állami Színházban kerül.
„Nincs szebb feladat a rendező számára, mint elmerülni ezekben a mélységekben, s az itt lévő sok-sok kincs közül minél többet felszínre hozni.” – nyilatkozta a bemutató előtt az Új Szó munkatársának. A kassai, ahogy a három évvel későbbi pozsonyi, Hviezdoslav Színházban bemutatott előadást (1969. október 11.) is Rakovský rendezte, ahogy a díszleteket is Ladislav Vychodil tervezte, Ádámot Ivan Rajniak (Pozsonyban Leopold Haverl), Évát Elena Volková (Zdena Gruberová), míg Lucifert Ján Bzdúch (Ctibor Filčík) alakította (nyugodtan mondhatjuk: parádés szereposztás).
Egy évvel később, 1970 áprilisában a pozsonyi társulat a budapesti Vígszínházban is bemutathatta két estén át az előadást, ahol Ádámot Michal Dočolomanský, míg Évát Eva Poláková alakította. Itt említsük meg, hogy a Tragédia cseh és szlovák bemutatóról Garaj Lajos írt remek tanulmányt az Irodalmi Szemle 2005/4-es számában.
S itt jutunk el 2020-ig, amikor a Madách Egyesület kiadásában megjelenik a mű harmadik szlovák nyelvű fordítása Jitka Rožňová jóvoltából Macsovszky Péter utószavával, aki nemcsak a Tragédia korabeli magyarországi fogadtatásáról értekezik, hanem annak szlovák nyelvű fordításairól és bemutatóiról is teljes képet ad.
Mint már első cikkemben is jeleztem, e sorok szerzője nem törekedett, nem is törekedhetett teljességre, mégis több olvasója hiányolta Jeles András Angyali üdvözlet című filmjét, ahogy a pozsonyi származású Dohnányi Ernő 1941-ben írt Cantus vitae című zeneművét is. S ha már a zenénél tartunk, ne feledkezzünk meg a rimaszombati Licsko Péterről sem, aki 15 egyfelvonásost ír Madách Imre drámai költeménye alapján.
„Neked silány szám, nekem egy világ” – idézhetnénk Évát cikkünk végén. A sok-sok szám és adat mögül talán felsejlett, hogy a világirodalom egyik legjelentősebb művének máig tartó hatásáról és fogadtatásáról (még akkor is, ha figyelmeztető jel, hogy szerzője születésének 200. évfordulóján sehol sem mutatták be) szerettünk volna szólni.
