A titokzatos szépasszony
Vay Sarolta (1857–1918) a természet furcsa játékának szeszélyeként gyermekként is férfias megjelenésű volt, ezért édesapja, gróf Vay László, Máramaros vármegye főispánja fiúként nevelte, és Sarolta később Vay Sándor név alatt újságíró lett.
Az ő életéről is érdemes lenne írni egyszer, de neki köszönhetően nagyon sok történet maradt fenn a 19. századi magyar arisztokraták viselt dolgairól, amelyekről a korral foglalkozó szakmunkákban semmi nem olvasható. 1907-ben adta ki a D’artagnan meséi című könyvét, amelynek egyik fejezete egy Kassán váratlanul felbukkant nőről szól, akit sok évvel később a városban helyeztek örök nyugalomra.
A szerző szerint ez a ragyogó szépségű nő egyenesen Oroszország akkori fővárosából, Szentpétervárról érkezett az 1850-es évek második felében Kassára, ahol fényesen berendezett házában pazarló módon élt, és nagyon élvezte, hogy az előkelő fiatal arisztokraták szinte csapatostul látogatták és versenyeztek a kegyeiért.
Természetesen nem sokáig maradt titokban, hogy valójában kicsoda és miért kellett elhagynia a cár birodalmát. Vay Sándor szerint egy bizonyos Möller báró Olga nevű felesége volt, akire II. Sándor cár szemet vetett és a szeretőjévé tette. Idővel a viszonyra fény derült, de a cári udvarban senki nem szerette volna, hogy az ügy botránnyá dagadjon. A cár tizenkét éves fiacskája (a későbbi III. Sándor cár) azonban megtudta, hogy édesanyja miért szomorkodik egész nap, alig győzi törölgetni a könnyeit. Egy nap, amikor nevelőjével a városban sétált, megpillantotta a bárónét, amint be akar szállni a hintajába. A fiú odalépett hozzá és állítólag ezt kiáltotta: „Ez az a rossz asszony, aki miatt anyám, a cárné meg fog vakulni a sírástól!” Természetesen mindezt a közelben sokan hallották és azt is látták, hogy a báróné dühösen félre lökte a fiút, aki a földre esett. Ezután már gyorsan követték egymást az események. Möller Olga helyzete tarthatatlanná vált és három héttel később már Kassán szállt ki a postakocsiból.
A cár ugyan kénytelen volt elküldeni őt, de Oroszországból is támogatta, legalább is erre lehetett következtetni, hiszen miből futotta volna a fényes estélyekre, ahol pompás ételeket, italokat és süteményeket szolgáltak fel, tucatnyi inas leste a vendégek minden kívánságát.
A nő szépsége és ez a fényűzés egyszerre vonzotta az előkelő fiatalembereket, de Olga sokáig csak kacérkodott velük. Fél év után azonban egy gavallér grófnak (Vay Edelényinek nevezi, de megjegyzi, hogy ez nem a valódi neve) sikerült mégiscsak felkeltenie az érdeklődését és meghódítania Olga szívét. A kapcsolatukra egy idő után fény derült és Vay szerint már az egész Felvidéken erről pletykáltak. A férfi azonban akkor már nős volt, ezért úgy döntött, hogy egy kis faluban építtet egy csinos kastélyt a szeretőjének és a nő egyik napról a másikra elhagyta Kassát.
Állítólag a könyv írása idején még éltek olyan urak, akik megfordultak ebben a különlegesen berendezett épületben. Egy istálló is volt ott, ahol a báróné a kedvenc lovait tartotta. A vályújuk carrarai márványból készült. Híresek voltak az éjszakai szánkázásai is. Elöl, illetve mögötte négy-négy fáklyás fegyveres kísérte az erdőben.
Idővel persze, ahogy az történni szokott, a gróf megunta a szeretőjét és „lelépett”. A nő visszaköltözött Kassára, de már nem fogadott látogatókat.
Lassan elszálltak fölötte az évek, szépsége is elhervadt. Amikor meghalt, csak nagyon kevesen tudták, hogy ki is volt valójában. A sírját jelölő keresztet idővel teljesen ellepte a bozót és aki mégis rábukkant, talán nem is tudta elolvasni, hogy ki nyugszik alatta. A felirat ugyanis csak egy szó volt, az is orosz betűkkel írva: Olga.
Megjelent a Magyar7 2025/7.szám.
