2022. szeptember 25., 19:01

A „szerencsés” irodalomtudós

A Zsolt keresztnév eredete Árpád fejedelem legkisebb fiára, Zoltára vezethető vissza, de igazából nincs kapcsolatban a Zoltánnal, amely a „szultán” magyarítása. A Zolta és a Zsolt az orosz „zoloto” = arany kifejezéssel is összefüggésben állhat, de Czuczor Gergely és Fogarasi János szómagyarázata szerint „szerencsés” jelentésű. Ezt a kis etimológiai kiruccanást a száz éve elhunyt Beöthy Zsolt (1848–1922) jeles irodalomtudós és professzor kedvéért tettem, mivel ismereteink szerint ő volt a Zsolt keresztnév első viselője Magyarországon az Árpád-ház kihalását követően. 

Beöthy Zsolt

Beöthy Zsolt édesapja, Beöthy Zsigmond (1819–1896) politikus Komáromban született és bár fia Budán, a Várban látta meg a napvilágot, a család 1849 tavaszán a budai vár ostroma elől Komáromba költözött. Zsolt itt töltötte gyermekkorát, és itt kezdte iskolai tanulmányait is. Az egyetemen először jogot hallgatott, de később magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1875–1882 között reáliskolai tanárként tevékenykedett, de közben az egyetemen is oktatott, majd 1883-tól egészen haláláig magyar irodalomtörténetet adott elő a tudományegyetemen.

Az 1896-as millennium alkalmából jelent meg A magyar irodalom kis-tükre, amely a századforduló utáni évtizedek egyik fontos középiskolai tankönyve lett. Ő volt A magyar irodalom története című kétkötetes munka főszerkesztője is.

Írói hajlamai már igen korán megmutatkoztak, első könyvét még 18 évesen adta ki, ezek az ifjúság számára írt elbeszélések voltak. A későbbiekben is írt még számos elbeszélést és regényt, majd áttért az irodalom- és színikritikára, de életművének legfontosabb része irodalomtörténeti és irodalomelméleti munkássága, amely nagy hatással volt kortársaira, bár az utókor értékelése szerint túlságosan konzervatív szellemiségű. Közismert, hogy nem lelkesedett a Nyugat irodalmi folyóiratért és védelmébe vette a nemzeti szempontú irodalmat, hitet téve a történeti folytonosság megőrzése mellett.

Beöthy Zsoltról is számtalan kedves történet maradt fenn. Volt valamilyen idegbetegsége, aminek következtében idősebb korában állandóan jobbra-balra ingatta a fejét. El is nevezték „irodalmunk rezgőnyárfájának”. A Kisfaludy Társaságban – amelynek éveken át elnöke is volt – időnként felolvasó esteket rendeztek. Egy alkalommal egy Vargha Gyula nevű költő olvasta fel a verseit, aki feltehetően nem ismerte a tudós akadémikust, mert megkérdezte: „Mit rázza az az öregember állandóan a fejét jobbra-balra. Mi nem tetszik neki ezeken a gyönyörű verseken?” 

Ez a fejrázás bonyodalmakat okozott egy érettségi vizsgán is, ahol Beöthy vizsgabiztos volt. Egy távoli rokonának gyermeke is vizsgázott, de nem volt valami sikeres, több tárgyból megbukott. Beöthy vigasztalni próbálta, mire a fiú így mentegette magát: „Akármit feleltem, Zsolt bácsi mindenre rázta a fejét. Erre aztán úgy megzavarodtam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.”

Beöthyről sokan elmondták, hogy irodalomtudományi írásainak nemcsak megállapításai és végkövetkeztetései voltak figyelemre méltóak, de a stílusuk a szépíróknak is javára vált volna. Előadásai során is szerette a szépen megszerkesztett körmondatokat, igaz olykor a kelleténél hosszabbra sikeredtek és a professzor, ha közben ihletet kapott még további mellékmondatokkal is megtoldotta ezeket. Egy alkalommal előadása közben már nem sikerült a mondat végére jutnia, mert megszólalt az óra végét jelző csengő, amely szinte fülsiketítő módon vijjogott. Beöthy kivárt egy ideig, de a berendezés csak nem akart elhallgatni, mire türelmét vesztve a csengő felé fordult:

„Kérem, egyszerre nem beszélhetünk mindketten.”

Megjelent a Magyar7 2022/38.számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.