A Rossz napoktól az Időutazásig Tóth Lászlóval a komáromi „Szinnyeiben”
Eredetileg a József Attila-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő, Tóth László Rossz napok című verseskötetének bemutatójára szólt a komáromi Szinnyei József Könyvtár meghívója. A március 28-i beszélgetés során, amelyet N. Juhász Tamás irodalom- és filmkritikus, irodalomtörténész vezetett, ennél többet kaptunk: másfél órás baráti, fesztelen hangulatú együttlétet, régi közös élmények felidézését és nem utolsó sorban a szintén tavaly megjelent Időutazás című könyve tartalmának rövid ismertetését.
Kocskovics Reczai Lilla könyvtáros bevezetője után N. Juhász Tamás megjegyezte: nem nagyon szereti a verseket, de Laci szabadversei az átlagos verseknél sokkal gördülékenyebben folynak, ezért azokat kedveli. Erre a szerző mosolyogva jegyezte meg: ő sem szereti a rossz verseket és azokat a „szómasszákat”, amelyek belülről kínozzák őt… Az irodalmi munkásságát is nagy mértékben befolyásoló, saját látásmódjáról pedig elárulta: „Én mindent felülnézetből szemlélek, magamat is egy-egy adott helyzetben, s ez a látásmód a teljes világszemléletemet meghatározta”.
Az új verseskötete kapcsán elmondta: az nagyrészt a 2018-2023 között írt verseit tartalmazza, de találhatók benne korábban ki nem adott, rég elfelejtett darabok is, amelyekre a kézirathalmazaiban bukkant.
Egyebek mellett azt is elmondta, hogy mivel a mindössze 37 éves édesapja halálakor ő még csak 5 éves volt, e kötete „apa-verseiben” a sors által neki adatott, és az emlékeiben sokkal pontosabban élő, nagyszerű nevelőapja alakját is felidézi.
Az Időutazás című kötete kapcsán, amelyről bővebben a könyvbemutató után kérdeztük őt, az egykori médiahelyzetről és az online világ helyetti, egykori „klasszikus” szerkesztőségek, szerkesztőségi műhelyek fontosságáról is beszélt: „Évtizedekkel ezelőtt 10–15 magyar nyelvű sajtótermék volt a Felvidéken, külön a hölgyeknek, az ifiknek, az irodalmároknak, a mezőgazdászoknak… A szerkesztőségekben igazi műhelymunka folyt, ahol a tapasztaltabb szerkesztőktől el lehetett tanulni az újságírás és lapszerkesztés, tördelés csínját-bínját. Semmivel sem helyettesíthető az egykori alkotói légkör és a szerkesztőkkel való közvetlen kapcsolat”.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy már az irodalmi művek megítélése terén sincs többé-kevésbé azonos mérce, s nem használ, ha bárkinek megjelenhet saját könyve, akinek van pénze annak kiadatására.
A hallgatóság kérdéseinek is helyet adó eseményen Tóth László több saját versét is felolvasta, utolsóként a még publikálatlan, Nő a rész… címűt. Végül kötetlen csevej közben dedikálta a Madách Könyvesbolt által a helyszínen árusított könyveit, és bejegyzést tett a könyvtár emlékkönyvébe. Mindezek után válaszolt a Ma7 kérdéseire.
– A Rossz napok című versesköteted megjelenése után sajátos múltidézésre hívtad az olvasókat. Miért éppen a 2006 – 2016 között megjelent írásaid kaptak helyet az Időutazás című kötetedben, s azokat milyen szempontok alapján válogattad össze?
– Tudvalevő, hogy ötéves koromtól 1986-ig Csehszlovákiában éltem, amikor is Husákia – Grendel Lajos barátom kifejezésével – abszurdisztáni világából, diktatúrájából nem éppen jókedvemben, átköltöztem Magyarországra, és szülővárosomban, Budapesten kerestem s találtam új lehetőségeket mindannak folytatására, amire ott már egyre szűkebb volt a tér. Kereken két évtizeddel később aztán, immár jókedvemben, új családot alapítva visszatértem Szlovákiába, Dunaszerdahelyre, ahol azonban már egy – jó és rossz értelemben is – teljesen megváltozott világ fogadott.
Amivel, úgy gondolom, a rendszerváltás utáni második és harmadik évtized szlovákiai magyar szellemi életének viszonylag széles szeletét sikerült átfognom. Az alcímbeli időintervallum második évszámát egyébként a kötet terjedelmi korlátai szabták meg, ugyanis a megadott keretbe csupán a 2016-ig született írásaim fértek bele, míg a későbbiek már annak ez évre tervezett második kötetét fogják alkotni.
– A csokorba kötött, krónikás jellegű írásaidat elsősorban az általad megörökített történések iránt nosztalgiázó, idősebb nemzedék tagjainak vagy inkább a hajdani események iránt érdeklődő, de azokat át nem élt fiataloknak szántad-e?
– Mindenkinek, aki benne élt s él az időben, s akit kicsit is érdekel az a kulturális tér és közösség, melyben itt, Szlovákiában élnünk adatott és adatik.
– Örömmel fedeztem fel a komáromi régió több jeles személyiségéhez kötődő soraidat. Mindnyájukhoz baráti szálak is fűznek, vagy ezen írásaiddal „csak” alkalmi felkéréseknek tettél eleget?
– A kötet írásaival alkalmi felkéréseknek tettem eleget – ezért is az alcíme: Alkalmi írások – , de nem minden előzetesen elgondolt terv, illetve koncepció szerint.
Az én elgondolásom ezekkel az írásokkal az volt, hogy azok ne csak rólam beszéljenek, hanem elsősorban azokról az ikonokról, és ez fontosabb volt, minthogy a barátaim legyenek, akik közösségünk kultúrájának, irodalmának, színházi és művészeti életének egy-egy szegmensét az elmúlt évtizedekben alakították.
– Mennyiben ismerhetjük meg más oldaladat ezen jegyzetek, kiselőadások, ünnepi beszédek, megemlékezések… olvasgatása, mint a verseidbe való belefeledkezésünk közben?
– Ugyanaz a világ ez is, mint a verseimé. Csak míg a verseimben az engem körülvevő világ szublimált állapotában, más minőségében, mintegy transzformált létezésében jelenik meg, addig itt a maga eredeti, mintegy szociografikus és történeti valóságában jelenik meg. Az emberben végtére is egy a világ, s ennek az egy valóságnak, valóságértelmezésnek számos adekvát megjelenési formája lehetséges. A vers légiesült valóság, a publicisztika földhöz kötött.
– A könyvbemutatón fájlaltad, hogy már az irodalmat is megmételyezik az ideológiai-politikai ellentétek. A tervezett folytatásban sem kapnak helyet a téged esetleg megkörnyékező politikusok, miként vagy képes megmaradni „semleges középutasnak”?
– A politikusokról ne beszéljünk, beszélnek ők úgyis magukról eleget.
Nézz körül a világban, és ne csodálkozz, ha véghetetlenül szkeptikus vagyok…! Bizony, idecitálva verseskötetem címét, rossz napok ezek, s félő, hogy már egy időutazással sem tudunk kimozdulni közülük…
