A német próza nagymestere – 150 éve született Thomas Mann
Thomas Mann 1875. június 6-án született Lübeckben. Édesapja, idősebb Thomas Mann (1840–1891) kereskedő, édesanyja, a félig brazil származású Julia de Silva Bruhns (1851–1923) a művészetek iránt fogékony nő volt. Thomas a második gyermek volt a családban. Bátyja, Heinrich Mann (1871–1950) később szintén íróként vált világhírűvé, két húga (Julia és Carla), és Victor nevű öccse viszont „hétköznapi” emberek voltak. Julia 50 éves korában öngyilkos lett, Carla pedig még nem volt 30, amikor meghalt.
Thomas Mann nem tartozik azok közé, akiket a 20. századi próza újítói között szoktak emlegetni. Sokan, a Proust- és Joyce-hívők, a Kafkára, Hemingwayre, Samuel Beckettre hivatkozók, legszívesebben kihagynák őt a 20. század irodalmának a történetéből – mint oda nem illőt, mint a 19. századból itt felejtett széplelket, mondván, hogy írásaival egy végérvényesen letűnt kor művészi eszményeit szerette volna átmenteni, s egyúttal elodázni annak az osztálynak a végső hanyatlását, amelyből ő is származott.
Thomas Mann, noha jó eszű kamasz volt, az iskolai tanulmányokat eléggé félvállról vette és még az érettségit sem tette le. Elsősorban az írás vonzotta, első novellája – a címe: Gefallen (Az elbukott) – 1894-ben jelent meg, de még nem volt nagykorú, ezért gyámja kérésére egy biztosítótársaságnál vállalt irodai munkát. 21 évesen viszont már igényt tarthatott az apai vagyon egy részére, így havi 160–180 márkából éldegélt és végérvényesen az írói pályára lépett.
Ha valaki azt gondolná, hogy ezekben a történetekben a fenséges tragikum a vonzó, a nagyszabású haláltusák leírása – akkor ugyancsak melléfogna. Nincs heroikus küzdelem, lapokon át zajló agónia; a hősök többnyire hirtelen, egyik percről a másikra meghalnak. Meghalnak, mert már nem akarnak tovább élni, mert nincs már miért tovább élniük. Az író sajnálja ugyan őket – elvégre szegről-végről rokonai –, de nem gyászol. Az ő tiszte a temetés, és még azt sem lehet zokon venni tőle, ha olykor szelíden elmosolyodik.
Meglepő módon azonban a következő vérbeli Mann-regényre több mint két évtizedet kellett várni, közben inkább csak kísérletezett a műfajjal (Királyi fenség, 1909; az 1910-ben megkezdett, de 1954-es megjelenésekor is csonka Egy szélhámos vallomásai), igazi sikert akkoriban az elbeszéléseivel aratott (Tonio Kröger, 1903; Halál Velencében, 1912 stb.).
Az első világháború kitörése – annyi más kortársához hasonlóan – az ő lelkében is nagy zűrzavart okozott. Nem ismerte fel azonnal, hogy az általa is pusztulásra ítélt nagypolgári világ nem egyszerűen meghal, hanem hullamérgével megfertőzi az életrevalókat is, tehát a háború nem a népek egymás közötti konfliktusának a következménye – és már végképp nem „a haza megmentése a célja”.
Ezekben a Thomas Mann számára kétszeresen is viszontagságos esztendőkben kezdte írni A varázshegy című regényét, amellyel tizenkét évnyi küzdelmes munka után, 1924-ben készült el.
A regény főhőse, Hans Castorp, egy „középszerű fiatalember”, aki látogatóba érkezik abba a külvilágtól elzárt hegyi szanatóriumba, ahol tüdőbeteg unokabátyját kezelik. Jelképes hely ez, csupa beteg polgár „élettere”, ahol minden egy kissé a külvilágra is emlékeztet; a jóság, a gonoszság, a szerelem éppúgy a jellemzője, mint a világ más tájékának. Ide jön tehát Hans Castorp látogatóba, és itt ragad hét esztendőre. Mert kiderül: ő is „fertőzött”.
Különös ez a szanatórium azért is, mivel a betegek a leggondosabb ápolás ellenére sem gyógyulgatnak. Talán nem is akarnak meggyógyulni. Hans Castorp végül elhagyja a szanatóriumot, de ekkorra már korántsem az a közönséges fiatalember, aki hét esztendővel korábban volt. Átélte élete első nagy szerelmét, végighallgatta Settembrini és Naphta szenvedélyes vitáit a humanizmusról és fanatizmusról, a demokráciáról és diktatúráról, és a regény utolsó lapjain egy lövészárokban látjuk viszont. Mert odakinn, a Varázshegyen túl, eközben háború zajlik…
Éppen megjelent regénye sem aratott komolyabb sikert, pedig mind tartalmi, mind formai szempontból fontos és jelentős műről van szó.
Már ebben a regényében túllépett a hagyományos „nagyregény” keretein: belső monológokkal, álomleírásokkal „frissíti” a szöveget, és ha az eredeti vázat meg is hagyja, ennek a szerkezetnek már csak igen távolról van köze szeretett Tolsztojának regénymodelljéhez. Jellemző egyébként, hogy ekkoriban barátkozott meg Dosztojevszkij művészetével és ekkor mélyedt el a freudizmus tanulmányozásában is.
Thomas Mann talán abban különbözik James Joyce-tól, hogy vele ellentétben még hisz a szintézis lehetőségében, tehát a különböző művelődéstörténeti korszakok és kultúrák szerinte ötvöződhetnek, csak kellő áttekintés, elmélyülés és akaraterő és persze egy adag zsenialitás kell hozzá.
A róla kialakított kép is megváltozott. Az első világháború alatt és után tanúsított magatartásáért különösen a francia értelmiségiek nehezteltek meg rá. Most Párizsba hívták előadni, díszdoktori címeket adományoztak neki, sorra jelentek meg műveinek francia, angol, magyar, cseh stb. fordításai.
Az 1930-as évek elején új regénybe fogott, egy tetralógiába, amelyet József és testvérei címen ismert meg a világ. Ez a „derűs”, mélyen emberi történet a bibliai időkben – az egyiptomi történelem szemszögéből nézve: Ehnaton, a vallásalapító, reformátor fáraó idején – játszódik ugyan, de az újabb háborúra és öldöklésre készülődő emberiséghez szól. Csak az első könyvet tudta még Németországban befejezni, a további részletekkel svájci, illetve amerikai emigrációja idején készült el.
Már hatvanéves is elmúlt, amikor a sors ilyen megpróbáltatások elé állította. Mások alkotókedve lehanyatlóban volt, ő pedig ekkor dolgozott élet főművén, a József-regényen (1943-ban fejezte be), közben megírta a Goethe korával foglalkozó regényét, a Lotte Weimarbant (1939), újságokat szerkesztett, cikkezett, a londoni rádióból szónoklatot intézett nemzetéhez, és közben az értetlen amerikaiaknak magyarázta a nácizmus természetét.
A szándékot, hogy a Doktor Faustus egy kor regénye legyen – nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Alapjában véve megmaradt egy fiktív művészportrénak, de mint ilyen, a legkiválóbbak között a helye.
A második világháborút követően különböző alkalmakból gyakran látogatott Európába, majd 1952-ben végleg otthagyta Amerikát, de nem Németországban, hanem Svájcban telepedett le.
Noha egyre súlyosbodó betegség kínozta, még mindig nem gondolt a pihenésre. Előadókörutakon járt, székfoglaló beszédeket tartott Európa több egyetemén díszdoktorrá avatása alkalmából. Még megírta Kiválasztott című regényét és a Doktor Faustus keletkezése című önvallomását, és 1954-ben folytatta az 1910-ben megkezdett regényének (Egy szélhámos vallomásai) írását, de ez végül torzó maradt.
Nem sokkal 1955. július 20-án bekövetkezett halála előtt szülővárosa, Lübeck díszpolgárává választotta.
