A nagy költő feleségének két élete - 150 éve halt meg Szendrey Júlia
A legnagyobb magyar költő élete szinte nyitott könyv az utókor számára. Az 1848-1849-es magyarországi forradalmi eseményekben játszott szerepével foglalkozó beszámolók és tanulmányok száma is köteteket töltene meg. Ezekben az írásokban fontos helye van feleségének, Szendrey Júliának is, aki rajongva szeretett férje oldalán igyekezett magát hasznossá tenni.
Több Petőfi-vers is emléket állít az asszonynak, sőt az egyik legismertebb, a Szeptember végén, még jóval a forradalom kitörése előtt, néhány nappal 1847. szeptember 8-i házasságkötésük után íródott. Ennek különösen utolsó versszaka lett később sok „baj” forrása:
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, / Fejfámra sötét lobogóul akaszd, / Én feljövök érte a síri világból / Az éj közepén, s oda leviszem azt, / Letörleni véle könyűimet érted, / Ki könnyeden elfeledéd hivedet, / S e szív sebeit bekötözni, ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Szendrey Júliáról röviden mondjuk el, hogy 1828. december 29-én, Keszthelyen született. Apja gazdatiszt volt, előbb a Festetics család birtokain, majd a Károlyi család erdődi uradalmában. Júlia kitűnő neveltetést kapott: 1838–1840-ben a mezőberényi, 1840–1844-ben a pesti Lejtei-féle leánynevelőintézetben tanult. Állítólag kicsit elkényeztetett lány volt, aki több nyelven beszélt, jól zongorázott és hajlamos volt a különcködésre is. (Már férjes asszonyként nadrágot is viselt és szivarozott, akárcsak egyik kedvelt írónője, a férfi álnév mögé bújt Georges Sand.) Feljegyezték, hogy sokat olvasott és eléggé unalmasnak találta azt a környezetet, ahol élnie kellett.
Petőfivel való ismeretsége 1846 szeptemberében kezdődött, amikor a költő egy nagyobb körutazást tett néhány barátjával Szatmár és Máramaros vármegyében, valamint Erdélyben. Petőfi Nagykárolyban találkozott Kossuth és Wesselényi barátjával, Teleki Sándor gróffal, akinek – 25 éves kora ellenére – már elég mozgalmas élete volt addig, barátai pedig egyszerűen „vadgrófnak” nevezték. A megyei bálra készülődve a Térey család kertjében sétálgattak, amikor szembejött velük egy ifjú hölgy, Szendrey Ignác erdődi tiszttartó Júlia lánya. Az esti bálban megtörtént a hivatalos bemutatás is, és ettől fogva a két fiatal egyre erősödő vonzalmat érzett egymás iránt. A következő hetekben több alkalommal is találkoztak. Idővel a házasság is szóba került, de közben egykét félreértés is akadt. A legismertebb eset, amikor Petőfi Debrecenben arról értesült, hogy Júlia máshoz akar férjhez menni, erre a Debrecenben fellépő ünnepelt színésznőt, Prielle Kornéliát kérte feleségül, aki igent is mondott, csak nem akadt egyetlen pap sem, aki diszpenzáció nélkül összeadta volna őket. Ezért a költő 1846 novemberében Pestre utazott, onnan még egy-két levelet írt Kornéliának, aki közben megtudta, hogy Petőfi valójában Júliát szereti, ezért véget vetett a kapcsolatnak. Persze Szendrey Júliához is eljutott a kútba esett házasság híre és Petőfinek volt mit magyarázkodnia, hogy a félreértést tisztázza.
Júlia végül kiengesztelődött és ettől kezdve felhőtlen volt kettejük kapcsolata, azt a körülményt nem számítva, hogy Szendrey Ignác hallani sem akart erről a házassági tervről, és bár végül áldását adta a frigyre, anyagilag nem volt hajlandó támogatni az ifjú párt. Az esküvőre végül 1847. szeptember 8-án, találkozásuk első évfordulóján került sor. A mézes heteket Koltón, a Teleki-kastélyban töltötték.
A házasság alig két évig tartott, mivel a költő 1849. július 31-én (valószínűleg) elesett Fehéregyháza mellett az oroszok ellen vívott csatában. 1848 márciusában Szendrey Júlia várandós lett és a házaspár Zoltán fia 1848. december 15-én született meg. Júlia a terhesség ideje alatt is aktívan támogatta férjét. 1848. március 15-én ő varrta az első nemzeti színű kokárdát és tűzte fel férje kabátjára. Petőfi naplójában arról is beszámol, hogy Júlia piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dal c. versén dolgozott.
A várandós állapot előrehaladtával Júlia egyre kevesebbet mutatkozhatott férje oldalán, aki ráadásul beállt a honvédseregbe és előbb századosi, később pedig őrnagyi rangban szolgált. A házaspár utoljára az erdélyi hadszíntéren, Tordán találkozott 1849. július 21-én, erre egy emléktábla is emlékeztet a városban. Ezt követően Petőfi még két levelet írt feleségének, aztán eltűnt. Szendrey Júlia kisfiával Kolozsvárra ment, majd elhatározta, hogy felkutatja férjét akár élve, akár halva. Apja hasztalan hívta őt haza, végül csak Zoltán fiacskáját hagyta Erdődön, ő Pestre utazott, hogy útlevelet kérjen egy törökországi utazásra, mert abban reménykedett, hogy Petőfi esetleg az odamenekült Bem tábornokkal együtt hagyta el az országot. Közben még egy utat tett Székelyudvarhelyre és felkereste azt a helyet is, ahol Petőfi a híresztelések szerint elesett.
Az útlevél iránti kérelmet Haynau tábornokhoz kellett benyújtania, a bresciai hiéna azonban elutasította a beadványt. Júlia ekkor Haynau egyik „bizalmasához”, Lichtenstein herceghez fordult, győzze meg a tábornokot, de ő feltételekhez kötötte a szívességet, egyebek mellett szerette volna ágyasává is tenni a fiatal özvegyet. Ellenkező esetben még azt is kilátásba helyezte, hogy kiutasíttatja a magyar fővárosból, ahol nem volt bejelentett állandó lakhelye. Ekkor lépett az életébe Horváth Árpád történészprofesszor, akit először arra kért, hogy egy csomagot őrizzen meg, amennyiben két hét múlva sem kerülne elő. Horváth egy hajtincset kért cserébe az özvegytől, mire Júlia állítólag kijelentette: „Azt nem teszem, mert ilyen emléket osztogatni sohasem volt szokásom. Hanem ha akarja, ez mind az öné lehet” és a rövidre vágott hajára mutatott. Másnap, 1850. július 21-én titokban összeházasodtak. Amikor ez kiderült, a közhangulat Szendrey Júlia ellen fordult. Különböző pletykák kaptak lábra, sőt azzal is megvádolták, hogy ő volt az, aki behálózta a derék professzort. Az új házasságkötés Arany Jánost is megrendítette és hamarjában egy verset is írt – a címe A honvéd özvegye –, de ez csak a költő halála után jelent meg, így közvetlenül nem játszott szerepet a Szendrey Júlia ellen megindult támadásokban. Sokan szemére vetették, hogy még a gyászév leteltét sem volt képes kivárni. Ők nyilván nem tudták, hogy a fiatal özvegy milyen kényszerhelyzetbe került, sőt a Lichtenstein herceggel való találkozásait is szerelmi légyottokként igyekeztek feltüntetni.
Akadt Júliának néhány olyan nőismerőse is, akik a saját fantáziájuk szülte történetekkel igyekeztek még jobban besározni őt. Ezek egyike Vachott Sándorné Csapó Mária volt. Az ő húga volt Csapó Etelke, akibe Petőfi egy rövid időre beleszeretett, majd amikor a lány tizenötévesen váratlanul meghalt egy versciklust szentelt az emlékének Cipruslombok Etelke sírjáról címmel. Nehéz megmondani, mi motiválta a nőt különböző féligazságok és megalapozatlan állítások terjesztésére. Mindenesetre a Rajzok a múltból c. emlékiratai még évtizedeken át eltorzították Szendrey Júlia valós portréját. Csapó Mária szerint pl. Júlia hajszolta a honvédseregbe a költőt és ő is szívesen követte őt a táborba, ahol valamiféle dicsőséget remélt maga számára.
De még rajta is túltett Dekániné Vadadi Berta, aki 13 éves volt, amikor Petőfinével találkozott, ennek ellenére 40 évvel később olyan „részletes” beszámolót írt róla, mintha azokban az években már felnőtt nő lett volna. Ő terjesztette el egyebek mellett azt a hazugságot is, hogy Szendrey Júlia 1850-ben Kolozsvárott orosz katonatisztekkel bálozott, sőt Párizsból hozattak számára báli ruhát. Berta még az özvegy orgiáiról is tudni vélt és tömören így összegezte az „átalakulást”: Petőfivel meghalt az ő Juliskája is.
Szendrey Júlia második házasságáról is sok dezinformáció terjengett még évtizedekkel a halála után is. Horváth Árpád az oklevéltan megbecsült tudós tanára volt a pesti egyetemen, a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává választotta. Nagyra tartotta Petőfit és talán megtisztelve is érezte magát, hogy az özvegyét feleségül vehette. Ennek ellenére sokáig az a hír járta, hogy Szendrey Júlia akaszkodott rá. Házasságukból négy gyermek: két fiú és két lány született, de egy ideig Petőfi Zoltánt is nevelték, majd a fiút Petőfi testvére, István vette magához.
Szendrey Júlia és Horváth Árpád házassága idővel megromlott, sőt Júlia arra a pontra jutott, hogy el akart válni a férjétől. Erre ugyan nem került sor, de másfél évvel a halála előtt, 1867-ben elköltözött a közös lakásból és egy Zerge utcai lakásban talált menedéket. Csak az egyik lánykáját és két cselédjét vitte magával. Személyi titkára egy Tóth József nevű fiatalember lett, akit Júlia sógora, a jeles kritikus és irodalomtörténész, Gulyás Pál ajánlott számára. Hogy volt-e valami mélyebb kapcsolat is Júlia és József között, nem tudjuk, viszont Tóth József akarva-akaratlan döntő szerepet játszott abban, hogy a Szendrey Júliáról kialakult eléggé torz kép pozitív értelemben megváltozzon.
Szendrey Júlia már súlyos beteg volt, amikor elköltözött férjétől, nagy valószínűséggel méhrákban szenvedett. Néhány nappal a halála előtt levelet írt édesapjának és férjének is, a feljegyzéseit és Petőfi és Arany néhány levélváltását és egyéb, addig publikálatlan kéziratukat egy ládikában Tóth gondjaira bízta. A titkár volt az, aki személyesen értesítette Horváth Józsefet felesége elhunytáról és ő volt az is, aki élete végéig őrizte a gondjaira bízott iratokat. Ezekről Gulyás Pál és Horváth professzor egybehangzóan azt nyilatkozta, hogy Szendrey Júlia végakarata szerint vele temették a koporsóba.
Júlia 1868. szeptember 6-án hunyt el, 21 évre rá, hogy Petőfivel összeházasodtak. Sajnos sírjában sem nyughatott, mivel a halálát követően újra elindultak a személyével kapcsolatos találgatások és rosszindulatú híresztelések. Még az a tény sem tudta elhalványítani ezeket, hogy ő volt Hans Christian Andersen meséinek – pl. A császár új ruhája, a Rendíthetetlen ólomkatona stb. – első magyar fordítója és olykor verseket is közölt a pesti lapokban.
Amikor Arany János halála után hat évvel, 1888-ban fia, Arany László közreadta a költő addig kiadatlan verseit, köztük a már említett A honvéd özvegye című költeményt is, az olvasók azonnal tudták, hogy ez Petőfi feleségéről szól. A hosszú költeményből csak két versszakot idéznék:
Jöttem, hogy, amit sejte a hír, / De nem láttak tanú szemek, / – Amit te hinni úgy siettél – / Halálomról meggyőzzelek. / Igen! mi elváltunk: szabad vagy; / Enyém a sír, tiéd a jog, – / Mert a halottak nem pörölnek, / És én azok közül vagyok. // Eldobtad a tiszteletes gyászt, / Korán vetéd el azt, korán, / Meglehet, e gyász néha-néha / Emlékeztetett volna rám: / És eldobád - hajh, mint csalódtam! – / Azt is, aminél egyebet / Alig szerettél bennem: egykor / Hiú bálványod... nevemet.
Arany egyébként később rendezte kapcsolatát Júliával és arról már nem tehetett, hogy halála után ismét előidézője lett egy támadássorozatnak. Gyulai Pál valószínűleg tudhatott valamit, amikor közölte az éppen betegeskedő Arannyal Szendrey Júlia halálhírét. Gyulai állítólag bizonygatta neki, hogy az asszony nem olyan volt, ahogy az a köztudatban élt. Arany azt javasolta, hogy a Szendrey Júliánál talált iratokat a tudományos akadémián kellene elhelyezni, de Gyulai közölte vele a nő végakaratát, hogy ezeket vele együtt kell a sírban eltemetni.
Sokáig ez élt a köztudatban, amikor a Petőfi Társaság 1908-ban olyan döntést hozott, hogy a Petőfi-család valamennyi tagját egy közös sírban kellene elhelyezni. Október 24-én a Kerepesi temetőben Petőfi szüleinek és Petőfi Istvánnak a földi maradványai mellé került Petőfi Zoltán és Szendrey Júlia koporsója is. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy talán meg kellene nézni az asszony koporsójában elhelyezett iratokat is. Mindenki nagy megrökönyödésére semmit sem találtak ott. Gyulai Pál ekkor már súlyos betegen feküdt és hamarosan elhunyt, Horváth Árpád még 1894-ben meghalt, így egyikük sem tudott magyarázattal szolgálni. Tóth József, akinek a gondjaira bízták a naplót és egyéb feljegyzéseket, valamint a leveleket és kiadatlan szövegeket tartalmazó paksamétát nyilván tudhatta, hogy mi lett a sorsa, de titkát 1912-ben magával vitte a sírba.
1925-ben egy ismeretlen férfi egy kéziratcsomaggal kereste fel dr. Mikes Lajost, a Pesti Napló irodalmi rovatának a szerkesztőjét. Mint kiderült, ez Szendrey Júlia levelesládájának a tartalma volt. Az illető elmondta, hogy Tóth József örököse és úgy gondolta, hogy fontos kéziratokról lehet szó. És ebben nem tévedett, hiszen nemcsak Júlia gyermekkora óta vezetett Naplója került elő, hanem különböző feljegyzések és azok a levelek is, amelyeket az apjának és második férjének írt nem sokkal a halála előtt. Ezekből a szövegekből az derült ki, hogy Horváth Árpád egy szexmániás ember volt, aki pornóképeket és pornóirományokat rejtegetett a könyvtárában (ezek a halála után előkerültek) és feleségét is csak szexgépnek tartotta. Röviden idézzünk az apjához írt, a férjét jellemző leveléből: „hogy siromban minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját. Minden lépés, melyet ez ember tenne siromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tünt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett (…) kereken tagadtam azon elv jogosultságát, melyet ő, mint férj, rám erőszakolni akart, hogy: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégiteni«, s hogy: »az asszonynak e kéjvágy kielégitésében lehet s kell csak boldognak lenni”.
A naplóból és a jegyzetekből pedig az vált egyértelművé, hogy ő mindent elkövetett szeretett első férje felkutatására, és jóhiszeműen lett Horváth Árpád felesége, amikor a hatalom vissza akart élni a szerencsétlen helyzetével.
Kevés annyi méltatlan vád és rágalom ért még asszonyt, mint Szendrey Júliát. Még Krúdy Gyula is torzképet rajzol róla a Zoltánka című művében, de már az elveszettnek hitt feljegyzések megjelentetését követően is akadtak, akik további vonásokkal egészítették ki a negatív portrét. Herczeg Ferenc a Horthy-korszak ünnepelt szerzője 1925-ben írt Szendrey Júlia címmel egy darabot, amelyet csak 1930 februárjában mutattak be a Nemzeti Színházban és ebben még tényként említi a kolozsvári bálozást az orosz tisztekkel. Ezt még megtoldja azzal is, hogy Petőfi Zoltánt már Szendrey Júlia előtt eltemeti, és úgy ábrázolja a „negyvenes-ötvenes” éveiben járó asszonyt, mint aki még mindig hódol a szórakozásoknak, noha Júlia még negyven éves sem volt, amikor meghalt.
Petőfi Zoltánnal kapcsolatban el kell mondani, hogy mindössze két évvel élte túl az édesanyját. Tüdővészben hunyt el 1870. november 5-én. Akárcsak édesapját, őt is vonzotta a színház világa és emiatt otthagyta a szarvasi főgimnáziumot és Mezőtúron beállt vándorszínésznek. Sajnos hangja fátyolos és gyenge volt, csak kisebb szerepeket kapott. Anyja igyekezett őt jó útra téríteni, de Horváth Árpád nem tűrhette őt maga mellett, ezért nagybátyja, Petőfi István igyekezett gondoskodni róla.
Versírással is próbálkozott, vagy két tucatnyi költeménye maradt fenn. Feljegyezték róla, hogy kedvelte a mulatozást és a szép lányok társaságát. A kicsapongó életmód egészségét még jobban aláásta. Halála előtt egy évvel az ausztriai Bad Gleichenbergben kúrálta magát és bár megerősödve tért vissza Pestre, a betegség végül erősebbnek bizonyult.
Befejezésül álljon itt Szendrey Júlia egyik verse, amely talán igazolja mindazt, amit a fenti írásban igyekeztem elmondani.
Ne higyj nekem
Ne higyj nekem, ha mosolygok, / Álarcz ez csak arcomon. / Mit felöltök, ha a valót / Eltakarni akarom. // Ne higyj nekem, ha dallásra / Látod nyílni ajkamat, / Gondolatot föd e dal, mit / Kimondanom nem szabad. // Ne higyj nekem, hogyha hallasz / Fölkacagni engemet, / Megsiratnál, hogyha látnád / Egy ily perczben lelkemet.
