A labirintus kijárata
Aki ismeri és szereti Fellinger Károly verseit, minden bizonnyal örömmel veszi kezébe az újabb gyűjteményt, amely a Nap Kiadó egyik legszebb kiadványa lett az idén. Az illusztrátor Szkukálek Lajos és a költő világa már a 2012-es Rész és egész című kötetnél is remekül egymásra talált, most azonban a versek és a grafikák összenőttek, együtt alkotnak egy közös univerzumot, az eredmény egy szemet gyönyörködtető verseskötet.
Aki belelapoz, úgy érezheti, mintha egy rendkívül különleges napló tárná fel előtte titkait. Egy napló, amely egyszerre személyes és személytelen, optimista és kiábrándult, szemérmes és szókimondó. Egy külön bejáratú világ, amelyben mindennek lelke és rejtett jelentése van, egy könyvtár, ahol az emlékezet polcain sorakozó albumok sorra kinyílnak, bennük titkok, kudarcok, emlékek, álomfoszlányok, élők és holtak portréi csillannak meg „a távolság visszapillantó tükrében”.
Az első versciklusban (Fölöttem lebeg) rövidebb, filozofáló versek váltakoznak hosszabb, az emlékekből táplálkozó szövegekkel.
A Gombostű című versben a költő szokatlan őszinteséggel vall a múlttal való szembenézés nehézségeiről: „Ha egyes szám első személyben / írom a verset, csak olyan dolgokat / osztok meg az olvasóval, ami nem / titok, amiért nem kell félnem attól, / hogy megbántok valakit, ellenben, / ha kényes dologról írok, mondjuk / a családtagjaimról, rokonokról, akkor / inkább kitalálok egy figurát, meg- / próbálom elhitetni, vele történtek / meg a dolgok, lány hozzátartozók / helyett férfi hozzátartozókat említek, / majd ugyanezt alkalmazom fordítva, / a lényeg, hogy őszinte maradjak (…)” Fellinger Károly verseiben az időnek mindent szabad, még azt is, hogy néha megálljon, hogy elferdítsen dolgokat, kleptomániás legyen, esetleg olykor visszafelé szaladjon. Amikor az emlékezés már nagy teher, a költő János nevű alteregója veszi át a szót. A versekben rengeteg furcsa megszemélyesítéssel találkozhatunk: a tél visszaél a halállal, a fény vakon született, az alázatosság kigyógyul, a halál lebeg és mindent elfelejt, a szavak egy orrhosszal lekésik az időt, miközben ráérősen érkeznek a végtelenbe, megszelídítik a bűnt, stb.
A második (Leplombált mennyország) és harmadik versciklus (Mindig kicsordul) verseiben a múlt egy lakható égitestként jelenik meg, amely a tengelye körül forog.
Egy korántsem mindenható teremtő árnyéka is felsejlik, aki nem szeret senkit önmagán kívül, folyton bele-belepiszkál a sorsokba, újraírja a múltat, szabadságot ígér, ugyanakkor senkit nem enged kiteljesedni. Jellemző, hogy a gyerekes csínytevésektől sem riad vissza, a mulandóság gondolatától szabadulni nem tudók elől a háta mögé rejti a mennyország kulcsait, „kitép egy lapot / a sors könyvéből, / a szemetes kosárba / céloz vele”. A költő úgy látja, hogy a világban rend helyett káosz uralkodik, az édenkertben havazik, az élet sajnos minden megtévesztő manővere ellenére értelmetlen, élhetetlen találmány, valamikor elfelejtettük a belépéshez használt jelszót, és most már tehetetlenül, kívülről szemléljük, „az emlékezés / valójában mellényúlás”.
Üdítően, felszabadítóan hat, amikor a komor hangulatú versek között olykor anekdotisztikus történetekre bukkanunk, mint például a 9-es tételben: „A posztmodern művészeti / kiállítás megnyitóján az egyik látogató / levette a szemüvegét, / majd a terem közepére tette. / Mit ad ég, maga a művész lépett rá, / de a zsivajtól nem vette észre. / Miután sürgős elfoglaltsága miatt / távozott, a tömeg felfedezte magának / az eltört szemüveget. / Vigyázva nézegették, ez lett a kiállítás / legfontosabb darabja.” Megjelenik ugyanakkor a groteszk és az abszurd is: „A halál / képlékennyé tesz, / elnyelem, / mint Jónás a cethalat, a nemlét partjára vetem (…)”; „Álmomban hallucináltam, / lekéstem magamról.”
Lehetetlen nem észrevenni, hogy a kötet legtöbb versének címe semmit nem árul el abból, amit majd a versben olvasni fogunk, ez különös, vibráló feszültséget generál az olvasóban, úgy érzi, mintha a költő bújócskát játszana vele, vagy éppen ezt szeretné, hogy töprengjen el egy kicsit a sorok felett, ismerjen egy kicsit magára, hagyja, hogy a versek benne fejeződjenek be. Máskor pedig a vers értelmezése a cím nélkül aligha működhetne.
Az elvarázsolt labirintus falára vetülő szürreális képek Fellinger Károly látványteremtő képességét dicsérik.
A beszédmód gyakran egy versen belül is változik, inkább a szokatlan, a nyugtalanító és az abszurd uralkodik, a szavak vibrálnak, zsonganak, az embernek néha már az az érzése, hogy egyes szövegek egyfajta „ráolvasások” a valóság képeire, s a költő egy mágus, aki még attól sem riad vissza, hogy a néma, furcsa cselekedeteken rajtakapott Istent is dróton rángassa, illetve meghökkentő helyzetekben láttassa („Isten az édenkert / fája alatt ácsorog, / nem esett messze az / alma a fájától”; „A napimádó Isten / szerényen feláldozza / az éjszakát”; „fejemben egy / hatalmas / felhőkarcoló épül. // A legfelső emeletet / kibéreli / magának / Isten”). Itt hirtelen Fekete J. József megállapítása juthat eszünkbe, aki szerint Fellinger Károly „verseiben visszanyúl egészen az ősköltészetig, a táltosok szellemvilágáig, ugyanakkor a keresztény hitvilág költészeti anyagát is mozgósítva fogalmazza meg létállapota iránti viszonyát.”
A negyedik versciklus a Borító címet kapta. Ez a 2013-ban megjelent Alázat című kötetben is olvasható volt már, itt apróbb javításokkal kerül ismét az olvasó elé. A tíz, következetesen 19 sorból álló vers cím helyett csupán egy csillagot kapott, a lezáró 11. tétel öt sorból áll. Ezekben a költeményekben főleg a valóság megismerésének vágya manifesztálódik, egy időn és téren túli valóságé („hajótörött vár a tengerparton, a / valóság hajó képében kísérti, / a valóság hajónak hiszi magát, csönd van, Isten a fedélzetére száll”). Egy-egy sóhaj mindegyik vers, a sorok, a vibráló képek, a különös szókapcsolatok mint egy imádság sorai peregnek le szemünk előtt. Mégis, valahogy semmi sincs a helyén. A történelem süllyed, az angyalok gyógynövényt termesztenek, könnyelműen mérlegel a mázsa, a képzelőerő gravitáció, könnyedén egymáshoz társítja a látszólag egymáshoz nem tartozó tárgyakat, dolgokat. Minden élő, élettelen és gondolati dolog kapcsolatban van egymással, egy láthatatlan háló tartja őket a felszínen, hogy nehogy az örök feledés homályába zuhanjanak vissza. A költő nem tesz mást, mint állandóan emlékezteti magát arra, hogy az embernek küldetése van a Földön, „Ádám meg száll, nem tud ellenállni”. Mégis miről szólnak ezek a „türelmetlen imádságok”, miféle időn és téren túli realitásra szegezi a szemét a költő? Ahogy Kulcsár Ferenc írta egy helyütt Fellinger Károly versei kapcsán: „Erre a realitásra, transzcendenciára visszhangzik a teremtettség során az ember lelke mélyén folytonosan ott égő abszolút jó utáni kiolthatatlan vágy, mely a földi világon sohasem találhat kielégülést. Világunkban ez a másik, transzcendens valóság a felfoghatatlan dolgok, a megoldhatatlan ellentétek révén is érzékelhető. Ahogy a földi világ az egyedüli alapja a tényeknek, ugyanúgy a másik realitás az egyedüli alapja a jónak. Ez az égi jó pedig egyedül olyan emberek közvetítésével szállhat alá a földre, akik figyelmüket és szeretetüket erre a másik realitásra irányítják”.
Az utolsó, ötödik versciklus (Kitárt ablakok) zseniálisan oldja fel az eddig felgyülemlett feszültséget, biztos kézzel vezet ki bennünket a labirintusból.
A skandináv típusú gyermekversek üdék, tiszták, egyszerűek és őszinték. Ugyanabban a világban játszódnak, amit a felnőttek elrontottak önzésükkel, kishitűségükkel, bepiszkoltak a pénz, a hatalom iránt való szüntelen sóvárgásukkal. Az üzenet tiszta és világos: ha meg akarod változtatni a világot, önmagaddal kezdd a változást. Válts nézőpontot. ”Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” (Mt 18,3) Egészen addig a pillanatig a mennyország kapuján óriási pecsét díszeleg. Egy plomba.
