2022. május 24., 19:47

A költő utazása a téridőben

Kissé zavarba ejtő a kérdés: vajon Tőzsér Árpád eltűnődött-e már azon, hogy az írástudók melyik csapatába sorolná önmagát?

tőzsér
Fotó: Magyar7

Ez a legutóbbi filigrán kötete ugyan a 2019–2021 között született új versek és versesszék gyűjteménye, de elolvasva filozófia- és művelődéstörténeti eszmefuttatások, természettudományos párhuzamok és életrajzi töredékek sajátos egyvelegének is mondhatnánk. Talán részben választ ad erre a kérdésre a könyv hátsó borítóján olvasható meghatározás: „minden idős ember előrenéz még, de hátrál attól, ami előtte van, s így végül is inkább hátrafelé lát, mintsem előre. Ebből az ambivalens állapotból születtek az én itt következő verseim is”.

A visszafelé néző tekintet azonban nem állapodik meg a költő saját bölcsőjénél, szinte természetes módon átfogja az emberi civilizációt, de térben és időben visszajut egészen az ősrobbanásig, és nemcsak az élőlényeket, hanem a világ legkisebb építőköveit (például a Higgs-bozonokat) is beemeli a szövegekbe.

Tőzsért olvasni, ezt el kell ismerni, szellemi kihívást jelent. Jó, ha tudunk ezt-azt az ókori görögökről, a XX. század kevésbé ismert íróiról és képzőművészeiről, de a különböző vallásokkal kapcsolatos ismereteinket sem árt felfrissíteni, esetleg a lexikonokban vagy a világhálón rákeresni egy-egy szóra, idézett mondatra.

A költő időnként irodalmi hősök, egykor élt ismert és kevésbé ismert alakok bőrébe bújva fogalmaz meg fontos gondolatokat vagy éppen paradox megállapításokat. Albert Camus Pestis című regénye lehetőséget kínál a mostanában a világot gyötrő koronavírus-járvány és a Nobel-díjas író által elképzelt helyzet közötti párhuzam megrajzolására. A létezés és az elmúlás olykor nyomasztó dilemmája, a költő gondolatainak térben és időben zajló hullámzásai és örvénylései szinte soronként késztetik tűnődésre az olvasót, aki végül maga is az alkotás folyamatának részesévé válik.

A költő utazása során a politikát sem tudja mellőzni. Már a kötetet indító verse – Fogadás a pozsonyi várban – a kisebbségi lét egyfajta ironikus és szellemes jellemzése.

Ennek első „strófáit” idézném: „A svédasztal mellett két idős szlovákiai magyar költő áll, kezükben tele pohár:

I. költő: Tempora… mi is történik az időkkel? Hja,/ mutantur, persze! Emlékszel, barátom? 1957. / március 15-én, a ligeti Petőfi-szobornál újra / akartuk kezdeni, az Időt, a mi időnket, a magyar / ’56-ot! Most, itt, a várablakon át Svätopluk / lovasszobrára láthatsz. Ez aztán a radikális / mutantur! Hát nem? // II. költő: / Igen emlékszem, Caesart is martius idusán / döfte le Brutus. Ez a huszonegyedik századi / katyvasz már nem az én időm: mintha Pierre / Boulez egy megzenésített Wass Albert-verset / vezényelne a pozsonypüspöki Csemadokban. //

I. költő: / Nézd!, a majdnem EU-elnök is itt van, félúton / Šaňo Mach és Guterres között.”

Az Ad Altare Dei című versében szülőfaluja nyolcszázéves templomának történetét foglalja keretbe sajátos megközelítésben, a Hogyan készüljünk derűsen a túlvilágra? című lírai prózájában a baráttól és költőtárstól, Zs. Nagy Lajostól búcsúzik, de közben véleményt mond korunkról is.

„Lajosom, halálod óta itt, Európa kies tájain megint sokat beszélünk a túlvilágról (…) ez a túlvilág pontosan olyan, mint maga a XXI. század: uralkodó és eszmék nélküli birodalom, amely nem tud mit kezdeni magával. Századunk polgára zavartan heherészget (…), titokban vágyik is valami felső istápra, de a hit felelősségét nem vállalja. Igyekszik hát letagadni s elfelejteni önmaga transzcendáló, isteni felét, fumigálja a túlvilágot – s vele együtt például a halált is”.

(Kortárs Könyviadó, 2021)

Megjelent a Magyar7 2022/20. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.