A kőfal túloldalán. Negyven éve halt meg Arthur Koestler
Vannak magyar származású írók, akiket a magyar irodalomtörténet nem tart számon. A világhírű A Vörös Pimpernel című angolul írt regény szerzőjének, Orczy Emma bárónőnek a nevét hiába keresnénk a témát körül járó művekben – például a hatkötetes „Nagyspenótban” –, kivéve Szinnyei József Magyar Írók élete és munkái című bibliográfiáját, amelyben szinte minden magyar vagy magyarországi szerző helyet kapott.
De a Budapesten született Kestler Artúrról (1905–1983) még a komáromi bibliográfus sem tudhatott, hiszen első könyve, egy erdélyi turistakalauz 1925-ben, több mint tíz évvel Szinnyei halála után Kolozsvárott látott napvilágot. Későbbi életpályája viszont úgy alakult, hogy Magyarországon sokáig nem volt ildomos még a nevét sem leírni.
De ki volt ő, akit Arthur Koestlerként ismert meg a világ?
Apja, Kestler Henrik Miskolcon született, anyja, Adele Jeitles viszont egy prágai nő volt. Iskoláit ugyan a magyar fővárosban kezdte, de 1916-ban a család átköltözött Bécsbe és Artúr németül tanult tovább. Bécsben az egyetemen pszichológiát és elektrotechnikát is hallgatott, de végül egyiket sem fejezte be. Askenázi zsidóként kapcsolatba került a cionista mozgalommal és 1926-ban néhány hónapot Palesztinában töltött, de a kibuc, amelynek tagja kívánt lenni végül nem fogadta be, ezért visszatért Európába és egy berlini lap tudósítója és szerkesztője lett. Szívesen vállalkozott kalandos utazásokra, így a Graf Zeppelin léghajó fedélzetén részt vett egy sarkvidéki expedícióban is, az erről írt beszámolója révén sok helyen megismerték a nevét.
A Szovjetunióból a Komintern megbízásából Párizsba ment, majd a spanyol polgárháborúban találta magát. Kissé naivan azt hitte, hogy a News Chronicle újságírójaként Franco tábornok sevillai stábjában dolgozva jelentéseket küldhet a köztársaságpártiaknak. Hamar leleplezték, ezért gyorsan elmenekült. Később azonban újra ezzel az álcával próbálkozott, de ismét rajta vesztett és csak egy fogolycserének köszönhette, hogy élve megúszta, mivel eredetileg halálra ítélték. Később a falangisták siralomházában eltöltött időről Párbeszéd a halállal címmel könyvet írt.
Az 1930-as évek második felében már sok mindent megtudott a sztálini rendszer praktikáiról, kilépett a kommunista pártból is, és mindezt a legjelentősebbnek tartott Sötétség délben című regényében megírta. Ebben sok önéletrajzi elem keveredik másoktól hallott történetekkel, a könyv főhősét, Rubasovot, akit a végén kivégeznek, három – ugyancsak meggyilkolt – kommunista vezető (Buharin, Trockij, Radek) alapján „gyúrta össze”. Fontos forrása volt a Budapesten született Eva Zeisel (eredetileg: Striker Éva Amália) formatervező, aki az 1930-as évek derekán a szovjet kerámiaipar művészeti vezetője volt, de annyi más külföldihez hasonlóan őt is a Sztálin elleni összeesküvés koholt vádjával bebörtönözték és közel másfél évet töltött börtönben, ebből egy évet magánzárkában. Kiszabadulása után mesélt „élményeiről” Koestlernek.
Az 1940-ben Londonban megjelent regény eleinte csak szűk körben vált ismertté, nem is kapott nagyobb hírverést, mivel a Szovjetunió Nagy-Britannia szövetségeseként harcolt Németország ellen. Csak a világháborút követően kezdtek vele komolyabban foglalkozni és a legtöbb értékelés szerint az egyik legfontosabb 20. századi diktatúraellenes regény. Ebben Koestler lényegében azt a gondolatmenetet fejti ki, hogy Európa előtt nem egy jobboldali, illetve baloldali alternatíva áll, hanem a tökéletlen demokrácia vagy a totális diktatúra közötti választás lehetősége (illetve: kényszere). Egyik méltatója összeveti Koestler és a magyar marxista filozófus, Lukács György végkövetkeztetését:
A fentiek ismeretében aligha véletlen, hogy Magyarországon csak az 1980-as évek végén jelenhetett meg először a regény magyarul.
Koestler a II. világháború alatt a brit hadseregben szolgált, előbb a propagandaosztályon, majd 1944-ben Palesztinába küldték, hogy Menahem Begin cionista vezetőt rábírja a britek elleni terrorcselekmények beszüntetésére. Ez a küldetése azonban nem járt sikerrel. A háború végéig még a Közel-Keleten maradt és egy új regényéhez (Mint éjjeli tolvaj. Egy kísérlet krónikája) gyűjtött anyagot.
A Sötétség délben című regénye voltaképpen egy trilógia legismertebb darabja. Bizonyos alakjai sok hasonlóságot mutatnak Dosztojevszkij regényeinek (Karamazov testvérek, Ördögök, Bűn és bűnhődés) egyik-másik hősével; elsősorban gondolkodásmódjuk, világszemléletük és meghasonlottságuk révén. Bár később is írt politikai regényeket, az 1950-es években – ahogy maga megfogalmazta – „kaptafát cserélt” és érdeklődése a tudományok és a filozófia felé fordult, majd élete utolsó időszakában egy újabb fordulattal a miszticizmus és a parapszichológia kérdései kezdték el foglalkoztatni. A második korszak egyik kiemelkedő, magyarul is olvasható munkája az Alvajárók, amely a csillagászat sajátos története a kezdetektől a 17. századig. Sokoldalú érdeklődése és tájékozottsága is hozzásegítette, hogy ezekben a témákban is izgalmas és vitákat kavaró könyveket tehetett le az asztalra.
Utolsó éveit beárnyékolta a Parkinson-kór és a fehérvérűség. Mivel híve és szószólója volt az eutanáziának, annak a szemléletnek, hogy az egyénnek jogában áll dönteni saját sorsáról, önként vetett véget életének. Nálánál húsz évvel fiatalabb harmadik felesége is vállalta a halált, így 1983. március 1-jén együtt fejezték be földi pályájukat. Csak két nappal később találták meg a holttestüket, de a halottkém megállapította, hogy legalább 36 órával korábban bekövetkezett a vég. Erről a Londonban élt Mikes György számolt be nem sokkal ezt követően megjelent könyvében (Arthur Koestler. The Story of a Friendship).
Ma már sok könyve olvasható magyarul, Varga Imre szobrászművész pedig megmintázta az alakját. Alkotása Budapest egyik forgalmas helyén látható.
