A játékos elem
A 150 éve született Johan Huizinga (1872–1945) holland művelődéstörténésznek a második világháború kitörése előtt egy évvel kiadott munkája, a Homo ludens az elmúlt sok évtizedben olyan „alapkönyvvé” vált, amelyet a kultúra elméletével foglalkozó szakemberek kötelezően elolvasnak már tanulmányaik legelején.
Magyar fordításban több munkája is megjelent, először A középkor alkonya Szerb Antal fordításában 1938-ban az Athenaeum gondozásában. Ebben az írásban azonban essék szó csak a fentebb már említett Homo ludens című munkájáról. A könyv utolsó fejezetének címében szereplő „jelenkor” a szerző jelenkorát, tehát a huszadik század első harmadát jelenti, de megállapításai – bizonyos megszorításokkal – a mi jelenkorunkra is vonatkoztathatók.
Sőt, furcsa módon, azok a tendenciák, amelyeket Huizinga csak jelzett, mintha az ezredforduló küszöbén felerősödtek volna. A szóban forgó fejezetet a szerző néhány egymásba kapcsolódó kérdéssel vezeti be:
„A kultúra, melyben élünk, milyen mértékben fejlődik a játék különböző formáiban? A játékos szellem mennyire sajátja annak az embernek, aki ezt a kultúrát átéli? A XIX. század véleményünk szerint sok mindent elveszített azokból a játékos elemekből, amelyek a korábbi évszázadokat jellemezték. Kiegyenlítődött ez a hiány vagy tovább növekedett?”
A kérdésekre a továbbiakban úgy próbál meg válaszolni, hogy számba veszi az egyes emberi cselekvési formákat. Természetesen a játékos elemeket leginkább magán viselő tevékenységgel, a sporttal kezdi. Úgy tűnik, jegyzi meg, mintha az emberiség a sport területén szeretné magát kárpótolni a megcsappant játékos elemek miatt. A sport társadalmi szerepe egyre nő – írja a szerző, s akkor még csak nem is álmodhatta, hogy milyen méreteket ölt majd a sport társadalmi befolyása napjainkra. A sport elvilágiasodott, szögezi le Huizinga, és már semmi köze a társadalom struktúrájához... Igen figyelemre méltó a következő megállapítása is:
Huizinga a modern kereskedelem játékos elemeit is szemügyre veszi. A gazdasági életben a játék másodlagosan jelenik meg. Az emberek közötti kommunikáció leegyszerűsödésével magyarázható Huizinga szerint a versenyszellem kialakulása. Miután a játék egy olyan tevékenység, amelybe a résztvevők önként, az eleve adott szabályok ismeretében kapcsolódnak be, a nemzetközi kereskedelemnek is kialakultak a játékszabályai. Ugyanakkor a mind nagyobb teljesítmények, méretek és rekordok elérése is céllá vált.
A modern művészet sem mentes a játékos elemektől, állítja Huizinga, bár ezek itt jóval nehezebben mutathatók ki. Az utóbbi évszázadokban a művészet egyre bensőségesebbé és individuálisabbá vált – véli a szerző. Régebben a művészet és a művészek megbecsülése is más volt. Inkább mesterembereknek tekintették a művészt, akik játékos versenyeken is összemérték képességeiket, de idővel a művészet funkciója is differenciálódott. A hatalmas falfreskók és köztéri szobrok mellett megjelentek a kis keretű képek és a kisplasztikák, a nagy oratóriumok és sokszereplős előadások mellett elterjedt a kamarazene és a műdal. Mindez a kultúra eltömegesedését is magával hozta, s közben már nem a szépség lett a legfőbb cél, hanem az, hogy minél eredetibb legyen az alkotó. E nyilvánvaló versengés azonban nem növeli, sőt inkább csökkenti a játékos elemeket a művészetben. Ezt azonban ellensúlyozhatják a rajongók és a kritikusok is, akik nagy zajt csaphatnak egy-egy művész, művészeti csoportosulás körül.
Huizinga ezeket az eszmefuttatásokat egy rövid kitérővel szakítja meg az általa bevezetett puerilizmus fogalma kedvéért, amelynek lényege a humorérzék hiánya, bizonyos szavakra való túlzott – akár pozitív, akár negatív – reakció, elhamarkodott egyetértés valamivel, mások rossz szándékának feltételezése, a más véleményekkel szembeni türelmetlenség, minden önszeretetből fakadó illúzió iránti túlfűtött rajongás vagy éppen ellenszenv. A puerilizmus jegyei már korábban is kimutathatók voltak a társadalomban, de korántsem olyan tömeges mértékben, mint napjainkban.
A politika játékos elemei is górcső alá kerülnek. Huizinga jelzi, hogy a fejezet elején feltett kérdésére, mi szerint a XVIII. századtól folyamatosan csökken-e a kultúra játékos elemének szerepe, egyre inkább igennel kell válaszolnia. Mindemellett egyre nehezebb elkülöníteni a kulturális jelenségekben a játékot a nem játékos jellegű dolgoktól. Amennyiben a modern kultúra még játszik – így Huizinga, akkor az már hamisjáték. Még nem is régen (értsd: a XX. század elején) a parlamentáris demokrácia keretei között zajló mindennapi politikai élet tele volt nyilvánvaló játékos elemekkel. A szerző egyik növendéke tanulmányában kimutatta, hogy a brit alsóház ülései a XVIII. századtól kezdve egy játék szabályai szerint zajlottak, mintha csak egy végnélküli mérkőzés résztvevői lettek volna a képviselők, akik bár hevesen támadták egymást az üléseken, de a parlamenten kívül a legjobb barátokként viccelődtek egymással.
A fejezet végén Huizinga így összegzi mondanivalóját: „Az igazi kultúra nem létezhet egyfajta játékos tartalom nélkül, mert a kultúra feltételez bizonyos önkorlátozást és önfegyelmet, bizonyos képességet arra vonatkozóan, hogy ne lássa saját tendenciáiban a legnagyobbat és a legmagasabbat, vagyis hogy felismerje, be van zárva bizonyos önként vállalt keretek közé. A kultúra továbbra is arra törekszik, hogy bizonyos értelemben kölcsönös egyetértésben és szabályok alapján játsszák.
A valódi kultúra mindig és minden téren a fair play-re törekszik. Aki elrontja a játékot, magát a kultúrát teszi tönkre.
Huizingát 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává választotta. Magyarországon először a Szellemi Együttműködés Népszövetségi Bizottságának tagjaként járt, 1936-ban.
Johan Huizinga: Homo ludens. Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására; ford. Máthé Klára; Athenaeum, Budapest, 1944 (eredeti megjelenés: 1938)
