A főispán Nikla nevezetességét keresi
A Bősön született gróf Amade Antal (1760–1835) már fiatal kora óta a bécsi udvar egyik kegyeltje volt és különböző tisztségeket viselt. Császári és királyi kamarásként kezdte, később a felebbviteli bíróság feladatait ellátó Hétszemélyes Tábla egyik ülnöke lett, majd Zala vármegye főispánjává nevezték ki, végül elnyerte az ajtónállómesteri tisztséget is, amit egészen haláláig betöltött.
Elmondhatjuk tehát, hogy fontos ember volt, de a reformokat sürgető fiatalabb nemzedék képviselőivel gyakran támadt vitája. Ugyanakkor latin nyelvű értekezéseket is közreadott, és különböző források megemlítik Egy magyarnak hazafi társaihoz intézett beszéde címmel 1809-ben Bécsben megjelent írását, amelynek a tartalmáról azonban nem sikerült részletesebb információkat szereznem. A jeles 18. századi költő, Amade László (1703–1764) az egyik felmenője volt, talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy Zala vármegye főispánja a magyar irodalom alkotóiról is tudott ezt-azt, és a következő történet ezt kétségtelenül igazolja.
Amade Antal valamikor az 1820-as években körbejárta a megye településeit és megállt Niklán, hogy lovakat váltson. (Megjegyezném egyébként, hogy a falu nevét addig nem is hallotta.) Az erre a célra kijelölt négylábúak azonban éppen a falu melletti legelőn voltak és valahogy nem sikerült őket hazaterelni.
Ezalatt Amade a „bíróháznál” igyekezett agyonütni az időt. Szóba elegyedett az öregbíróval és a kisbíróval, és ahogy az a legtöbb esetben történni szokott, először az időjárás volt a téma. Majd a termésről és a szüretről érdeklődött, de a lovak csak nem jöttek, és a gróf egyre jobban unta magát. Végül támadt egy ötlete. Megkérdezte a két „főembert”, nincs-e valami nevezetesség a faluban, amit érdemes lenne megtekinteni. Erre a bíró így felelt: „Az sajnos nincs.” Mire Amade: „Talán valami régiség?” Az öregbíró szinte azonnal rávágta: „Az sincs, méltóságos uram.” Erre a kisbíró elnevette magát, de inkább csendben maradt. A főispánt azonban érdekelte a dolog, ezért a kisbírót kezdte faggatni: „Nos, mi volna az a régiség?” A válasz az öregbírót felbosszantotta, Amade grófot viszont egy kissé jobb kedvre derítette. A kisbíró ugyanis ezt mondta: „Méltóságos uram, van itt egy öregasszony, az már a kilencvenkilencedik évét tapossa, tehát igazi régiség.” Az öregbíró leintette a beosztottját: „Menj vele a pokolba. Kell is a méltóságos úrnak egy ilyen vénasszony?” Mire Amade: „De bizony megnézném, bíró gazda! Mutasd csak édes fiam, merre lakik?”
A kisbíró egyszeriben főszereplőnek képzelte magát és lelkesen magyarázni kezdett: „Méltóságos uram, nincs az messze, ott a túlsó félen Berzsenyi Dániel tekintetes úr háza látszik…
A gróf közbevágott: „Kinek a háza?” Mire a kisbíró: „Berzsenyi Dániel tekintetes úré.” A főispánt egyszeriben érdekelni kezdte, hol is jár éppen. „Nikla, szolgálatjára a méltóságos úrnak.” Mire Amade: „A bagoly csípjen meg, hát eltagadjátok a legnagyobb nevezetességet!” Azonnal elindult a mutatott irányba. A kisbíró követte, de ugyancsak meglepődött, hogy nem a vénasszony kapuján lépett be, hanem egyenesen Berzsenyihez tartott. Figyelmeztette is, hogy nem ott lakik a falu nevezetessége. A gróf megnyugtatta, hogy majd őt is felkeresi, előbb azonban Berzsenyivel kíván beszélni. A költő – ahogy magát nevezte: a niklai remete – otthon volt és ugyancsak meglepődött, hogy ilyen előkelő látogatója jött. Amade elmesélte az előzményeket és már nevetve megjegyezte: „Niklának nem egyedüli nevezetessége a kilencvenkilenc éves vénasszony, elvégre itt lakik Berzsenyi Dániel!” Mire a költő megjegyezte: „De ő aligha fog élni kilencvenkilenc esztendeig.” Amade azonban így reagált: „Hanem mindig, amíg Magyarországon magyarul beszélnek.”
Megjelent a Magyar7 2024/30.számában.
