A csámborgó kisliba
Az írás címét, bevallom, kölcsönkértem Radko Pytlík (1928–2022) jeles cseh irodalomtörténésztől, aki elsősorban Jaroslav Hašek életével és munkásságával foglalkozott, a 100 éve elhunyt világhírű íróról több könyvet is összeállított.
A csámborgó kisliba (Toulavé house) 1971-ben jelent meg először. Akkor prágai egyetemista voltam és cseh kollégáim hívták fel a figyelmemet a könyvre, nem véletlenül. A csehek körében az író és kivált világhírű regényének a főhőse, Josef Švejk legalább annyira közkedvelt, mint például a napokban elhunyt Pelé, a zseniális labdarúgó Brazíliában vagy a mi Petőfink és János vitéz című munkája. Addig nem sokat tudtam sem Hašekról, sem Švejkjéről, viszont mindig elcsodálkoztam, amikor egyik szobatársam emlékezetből hosszú passzusokat idézett a regényből, nem is öncélúan, hanem valamilyen helyzetet kommentálva vagy a főhős szavaival jellemezve.
A regényt közel 60 nyelvre lefordították, magyarul az 1950-es évek derekán előbb Jugoszláviában, majd Szlovákiában jelent meg. Én csehül olvastam és élveztem, annak ellenére, hogy olykor a magyarokról nem írt benne éppen túl hízelgően.
Diákként részt vett egy németellenes tüntetésen és a rendőrség is őrizetbe vette. Emiatt a gimnáziumot „közös megegyezéssel” el kellett hagynia. Egy drogériában kapott tanulási és munkalehetőséget, amit végeredményben élvezett, de a benne lakozó tréfamester arra késztette, hogy a tehenek számára készült szert reklámozó, egy termetes marhát ábrázoló plakáton bajuszt és szemüveget rajzoljon az állat fejére és ez valahogy a drogéria tulajdonosára emlékeztette a szemlélőket, ami a derék Kokoška úrnak egyáltalán nem tetszett, így Hašeknak innen is mennie kellett. Végül a prágai kereskedelmi akadémián valahogy leérettségizett és a Slávia banknál helyezkedett el.
Mindeközben már írásai jelentek meg és egyik diáktársával a szerelmes verseket parodizáló kötetet állított össze Májusi kiáltások címmel. Már itt szögezzük le, hogy Hašek elképesztő munkatempójú író volt, igazán még legközelebbi barátai (akik sokszor ivócimborái is voltak) sem tudták, hogy mikor dolgozott. Életrajzírói szerint kézirataiban szinte egy betűt sem javított, így adta le – vagy a pincérrel küldte el – a szerkesztőségbe, ahol általában azonnal kifizették a honoráriumot és ebből törlesztette a kávéházi vagy a sörözői adósságait. A pénz csak addig volt fontos számára, amíg kézhez nem kapta, mert többnyire az utolsó fillérig elköltötte.
Bohém volt és így aligha meglepő, hogy a bankban sem töltött sok időt. Többször napokig nem járt munkába és főnökei özvegy édesanyjánál érdeklődtek holléte felől, majd inkább úgy döntöttek, hogy megválnak tőle. Ettől kezdve megpróbált az írásból megélni, de közben a politika is beleszólt az életébe, amikor a fiatal anarchistákkal került szorosabb kapcsolatba, sőt szerkesztette a Komuna című lapjukat.
Csak azután hagyta ott őket, amikor leendő apósa ehhez a feltételhez kötötte, hogy feleségül veheti Jarmila lányát. Évekig „udvarolt” a lánynak, amíg aztán 1910-ben összeházasodhattak, de bohém és csavargó életmódján még ekkor sem tudott változtatni, így gyermekük megszületése után a nő szülei magukhoz vették a fiatalasszonyt és a csecsemőt, Hašek pedig ott folytatta, ahol korábban abbahagyta.
A csavargást egyébként szó szerint is vehetjük, mivel még az 1900-as évek közepén több alkalommal is nagy utazásokat tett az akkori Magyarországon, Erdélyben, Bajorországban és a Balkánon két-három barátjával. Ezek során megismerkedett néhány szlovák nemzetébresztővel is, nagyokat dorbézolt a Balaton környékén és csak kevésen múlott, hogy nem lett macedón népfelkelő. Ezeket az „utazásokat” többnyire az édesanyja pénzelte, mivel a prágai lapokban közölt útibeszámolóiért kapott tiszteletdíjból többnyire a felhalmozott tartozásait igyekezett törleszteni.
Jó nyelvérzéke volt. Anyanyelvén és a németen kívül jól tudott franciául, beszélt magyarul (miután ezt a nyelvet is oktatták a kereskedelmi akadémián!) és oroszul. Ennek ellenére, amikor 1914-ben a háború kitörésekor besorozták, nem vallotta be, hogy több nyelven is tud, sőt elhallgatta azt is, hogy családos ember. Korábban többször is alkalmatlannak tartották a katonai szolgálatra, de a háború – úgy tűnik – felülírja még az orvosi leleteket is.
És ha már a kutyákról esett szó, meg kell említeni, hogy 1909-ben a Svět zvířat (Állatok világa) című lap szerkesztője lett. Ez sajátos keveréke volt a reklámújságnak és az ismeretterjesztő folyóiratnak, amely az állattartóknak kínált ismereteket és ötleteket, hogyan bánjanak házi kedvenceikkel, de Hašek úgy gondolta, hogy olvasmányossá kell tenni a lapot, ezért különböző érdekességeket bogarászott össze – egyebek mellett Alfred Brehm Az állatok világa című könyvsorozata nyomán. Amikor már kifogyott a hozzáférhető forrásokból, maga talált ki történeteket, sőt nem létező állatokat is felvonultatott, amelyek a képzeletének a szüleményei voltak és olyan tulajdonságokkal ruházta fel őket, amelyek a szakembereket joggal elképesztették és kritikus véleményüknek hangot is adtak. A bírálatok nyomán a laptulajdonos végül útilaput kötött Hašek talpára, aki ismét állandó munka nélkül maradt. 1912-ben megalapította a Lassú Haladás Pártja a Törvényes Határokon Belül (Strana mírného pokroku v mezích zákona) elnevezésű politikai szervezetet, amelynek tagjai a prágai kocsmákban az íróval együtt sörözgető férfiak voltak. Hašek megírta ennek a lényegében fiktív szervezetnek a „történetét” is, ez azonban csak 1963-ban jelent meg nyomtatásban.
A háború kitörésének idején az író Josef Lada rajzművésszel élt közös társbérletben, és Lada volt az, aki a Svejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban című regény illusztrációit készítette. Sokak szerint ezek a rajzok nagyban hozzájárultak a mű sikeréhez.
Mielőtt azonban Hašek belefogott volna a regény megírásába, még ötévnyi oroszországi kaland várt rá. 1915-ben bevonult és alakulatát a keleti frontra vezényelték, ahol sok más cseh katonához hasonlóan igyekezett az első adandó alkalommal orosz fogságba esni. Ma már nyilvánvaló, hogy a Monarchia hadvezetése egyáltalán nem volt tisztában a csehek érzelmeivel és több tízezer olyan csehet küldött az orosz frontra, akik gyűlölték a Habsburgokat. Belőlük alakultak meg később azok a cseh légiók, amelyek kezdetben az orosz bolsevikok (vörösök) ellen, majd pedig hazatérve a történelmi Magyarország északi részében harcoltak és hajtották végre Masaryk és Beneš megalomániás terveit.
A zűrzavaros oroszországi viszonyok között lavírozva végül a bolsevikok oldalán találta magát és 1918 februárjában a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártba is belépett. Ufa városában a vörös hadsereg nyomdájának vezetésével bízták meg, itt ismerte meg a nyomdában dolgozó orosz munkásnőt, Surát, akivel házasságot kötött, jóllehet előző feleségétől nem vált el. Később bigámia vádjával kis híján bíróság elé állították, de végül a bíróság nem ismerte el az Oroszországban kötött házasság érvényességét, így ez a veszély elhárult.
Az író és Sura kalandos utazás végén 1920 decemberében Moszkvából Németországon keresztül érkezett Prágába, ahol Hašekot még az egykori cimborák is kissé hűvösen fogadták. A leginkább talán az az ismerőse lepődött meg, aki már két évvel korábban nekrológot írt róla az egyik prágai lapba, miután az terjedt el, hogy az író Oroszországban meghalt egy ütközetben.
Hašek Prágában, az új ország fővárosában már egészen megváltozott viszonyokat talált, de az oroszországi évek alatt ő is „megkomolyodott”. Számtalan megrendelést kapott a különböző fővárosi, sőt vidéki lapoktól és folyóiratoktól. Ezek szerették volna kielégíteni az olvasók szenzációk iránti vágyát, Hašek azonban egy olyan művet kívánt írni, amely egy cseh ember sorsát meséli el a világháborúban a szarajevói merénylettel kezdve egészen az új ország első éveiig. Egy regényt, amely egyfajta humoros enciklopédia lenne. Az ironikus misztifikációt már korábban kipróbálta a Törvényes Határokon Belüli Lassú Haladás Pártjának története című írásában. A főhőse azonban nem egy önironikus mesélő, hanem a háború előtti Prága jellegzetes „csirkefogója”, egy utcai „kutyakereskedő”, Josef Švejk lesz, aki az első látszatra egy ütődött alaknak tűnik, de rendíthetetlen nyugalommal reagál minden olyan dologra, ami másokat előbb vagy utóbb kihozna a sodrából. De mondhatnánk azt is, hogy ez a magatartás számos felettesét kergeti szinte az őrületbe. A regényben felvonulnak a kor jellegzetes figurái (többeknek valóban létező személyek voltak a modelljei): begyöpösödött agyú bürokraták, részeges katonatisztek, az életük nagy részét a kiskocsmákban és a sörözőkben töltő prolik, kedves utcalányok, a látszatra sokat adó, de titokban félrelépő polgárfeleségek, egyszóval az egész társadalom színe-java, miközben így vagy úgy reagálnak a világ eseményeire és ez megannyi lehetőséget kínál a szarkasztikus hašeki humor és irónia sokszólamú kibontására.
Hašek legközelebbi barátai azt is látták, hogy a fővárosi környezet nem igazán alkalmas a nyugodt munkára, ezért a közép-csehországi Lipnice nad Sázavou településre költöztették orosz élettársával. Ekkor már egyre rosszabb volt az állapota is, ráadásul egy balesetben annyira megsérült a keze, hogy képtelen volt írni, ezért a regény újabb részeit a helyi rendőrparancsnok fiának mondta tollba. Ő később elmesélte, hogyan is zajlott a közös munka. Hašek nemcsak diktálta a szöveget, hanem meg is jelenítette az egyes figurákat, annyira átélte a történetet. (Korábban, még a háború előtt, színészként is fellépett azokban a kabaréjelenetekben, amelyeket különböző prágai társulatok számára írt.) Szinte semmit sem javított az elkészült szövegen, hanem az utolsó oldal kivételével küldte Prágába a kiadóba. Másnap elég volt átfutni a megmaradt oldalt és onnan folytatták az írást. Ha belegondolunk, versenyt futott az idővel, mert érezte, hogy nem sok van hátra. 1922 decemberében már nagyon beteg volt és 1923. január 3-án végleg eltávozott. A regény befejezetlen maradt, hiszen például az oroszországi eseményekről szóló fejezetekig el sem jutott. Hogy miképpen képzelte el, azt azért sem lehet tudni, mert úgy írta a regényt, mintha valóban tollbamondást diktálna, semmilyen jegyzetet vagy emlékeztetőt nem készített.
A regényt az elmúlt száz évben számtalan alkalommal kiadták. Bertold Brecht megírta és színpadra állította a „folytatását” Svejk a második világháborúban címmel. Ezen kívül a történetet jó néhányszor megfilmesítették; készült belőle némafilm, bábfilm, animációs film és persze több alkalommal hangos játékfilm is. Az egyik legemlékezetesebb az a kétrészes mozgókép, amelyet 1957-ben Karel Steklý rendezett Rudolf Hrušinskýval a főszerepben.
