A „bácsi” küldte könyv
Gyerekkoromban könyvek között nőttem fel, s ez szó szerint értendő. Mint ahogy Simkó Tibor dedikált Tikirikitakarakját, úgy Zs. Nagy Lajos gyermekverskötetét is nagy becsben őrzöm, melynek címe: Megfogtam a tündér sarkát, és 1986-ban jelent meg a Madách könyvkiadónál fia, Nagy Zoltán illusztrálásával, Zalabai Zsigmond szerkesztésében.
A könyv hátsó borítóján többek között ez áll:
Ez valóban így van, de mások elmondása alapján úgy gondolom, Zs. Nagy minden helyzetben, így a való életben ugyanúgy, mint általában a költészetében – bár nem mindig „megragadó bájjal”, de – könnyedén felszabadította a költői énjében rejlő „játékos embert”. A Megfogtam a tündér sarkát című kötetben megférnek egymás mellett a „megragadó bájjal” bíró versek ugyanúgy, mint – ahogy a „felnőttverseiben” is – a groteszk elemekkel tarkítottak. Az előbbi példájaként rögtön ide kívánkozik egy valóban bájos vers, amely nemcsak a gyermeki lelket érintheti meg, hanem a felnőttnek is könnyet csalhat a szemébe a tisztaságnak, a szépségnek ez a lehető legegyszerűbb kifejezése, amikor a természet icipiciben, mint cseppben a tenger, úgy jelenik meg.
Méhpásztor
Vadrepce virágzik a réten, / legelészik rajta a méhem. // Aranyos cérna a lábán – / őrzi, ha messzire mászkál. // Repcevirágok ölében / gyűjti a mézem a méhem. // Aranyos fonalam tartom, / összeszorítva a markom. // Fürdik a méhem repcevirágban, / szárítkozik is nap sugarában. // Röpdös előttem a fényben, / szállok utána serényen.
A következő lapon, mintegy kontraszként rögtön megjelenik „Zsénagy” „másik énje”; a vers minden bizonnyal egy konkrét tapasztalásból táplálkozik, s mintha a költő haragja akaratlanul is túllendítené az olvasót egy gyermekverskötet keretein túlra. Íme, néhány részlet az Átkozódás (Gyászvers macskám halálára) című, talán nem egészen gyermekverskötetbe illő versből:
Egy autóbusz, motor-állat, / agyonmente a macskámat, / sima szőrű feketémet. / (Sehol látni csak oly szépet.) (...) Ha én azt a rosszmájú, dög, / csikorgó-vicsorgó, / ördög / autóbuszt utolérném, / mint a dobot, úgy elverném. // (...) Nem keringene ő erre, / se arra, sőt tán semerre. / Tele lennék vidámsággal, / hancúroznánk kismacskákkal.
Ha az ember gyermekverset olvas, csak úgy, önmagának, vagy akár a gyerekének, közben elgondolkodik egy-egy vers fölött, vajon a költő melyik „énje” kerekedett felül a kötetben. A gyermekkor élményeiből merítkező vagy a fantáziáját szárnyaltató, s a gyermekhez közben „lehajló” alkotó. Minden gyermekverset író költőben benne van mindkét aspektus, de Zsénagynál talán az előző dominál. A múlt gyermekkori emlékei, a mindennapok élményei idéződnek fel gyakran; az olyan versek, mint az Átkozódás (Gyászvers macskám halálára) egy felnőtt haragjának a kifejeződése, némileg „gyerekesített” formában. A Karikási kovácsmester is a régmúlt emlékeiből táplálkozik. Zs. Nagy Lajos maga nyilatkozta, hogy sokan azt gondolják, Zsélyben született, pedig ez nem így van, hiszen Karikáspusztán látta meg a napvilágot. A kötetben szereplő vers is ide vezet vissza bennünket:
Kint a pusztán, Karikásban / éltem én zöld karikában, / cserfaerdők, fűzfaberkek, / körbefogtak, körbevettek, / simogattak és szerettek.
E „bevezető” után a költő rátér verse „tárgyára”, s elmondja, milyen is volt a kovácsműhely, s milyen ember maga a kovács:
Csengett, zengett, bongott, kongott, / csilingelő verset mondott / kis kalapács, nagy kalapács, / mert költő volt az a kovács, // s hajlott a vas szikrát szórva, / patkóvá varázsolódva, / kicsit szólva, nagyot szólva, // hordó vízben morgolódva. (...).
Zs. Nagy Lajos a gyermekverskötetben unokájának is szentel egy verset A kis költőnő címmel. A helyzet ismerős:
Viktória tegnap szépen / elkérte az írógépem, / papírt is kért s indigót, / hogy megírná, ami vót. (...).
A Megfogtam a tündér sarkát című kötet egy derűs, vidám világba kalauzolja el az olvasót, és olyan figurákkal ismertet meg bennünket, mint Töhötöm, Behemót, Sáfrány Laci és mások, akikkel fura kalandokba keveredhetünk.
Rövid írásomat Simkó Tibort emlegetve kezdtem. Rá már pontosan nem emlékszem, de „Zsénagy” jellegzetes, markáns arcát, alakját fel tudom idézni. Könyvét, benne a dedikációval, amelyben magát „bácsinak” nevezi, pedig szeretettel őrzöm és ajánlom azoknak, akik gyermekköltészetével is meg szeretnének ismerkedni. Mert abban is kiváló volt.
