Vajon miről írna ma „Zsénagy”?
Egy könyvet keresgélve a minap „szembe jött” velem „Zsénagy”. Csapzottan, kocsmaszagúan, rekedt hanggal, ám lényéből kedvesség is párolgott a rummal... A fülembe súgott, vagyis „karcogott” valamit, amit korábban már olvastam… Aztán felocsúdtam az emlékeimből és visszarévedtem a jelenbe. Egy kötet volt a kezemben, Zs. Nagy Lajos: Az elpárolgott fazék című könyve, amely szatirikus, humoros írásokat, karcolatokat fog egybe, és azt vettem észre, hogy már oldalakat olvastam belőle, nem törődve eredeti szándékommal.
A szerzőnek ez nem az első vidámabb hangvételű kötete, hiszen korábban már megjelent hasonló műfajú írásokat tartalmazó válogatása, az Emberke, küzdj! (1975) és a Rendetlen napló (1985). Ez utóbbi cím alatt annak idején egy sorozata „futott” a Hét című hetilapban. Ezeket foglalta az említett kötetbe a szerző, de Az elpárolgott fazékba is „dobott” néhány megemészteni való írást a két korábbi könyvből. Ismét belelapozok… Olvasom, mosolygok a Rendetlen napló „naplopós” kiszólásain. (Az ma is „divatos” egyes vicces kedvű futballszurkolók körében, a Trollfoci nevű népszerű csoport még pólót is gyártott ezzel a felirattal. Hogy mi az apropója, most ne magyarázzuk, de a „bennfentesek” úgyis tudják.) „Zsénagy” azonban halálosan komoly. Lássuk csak, amit ő láttat naplójában:
Így kezdi vasárnapi bejegyzését, felvázolva, latolgatva, mit is lehetne aznap csinálni, de miután délután már másodszor ébred fel, rögtön rá is ébred arra, hogy:
Persze hogy engem, az olvasót kíváncsivá tett, mik is azok a súlyosabb dolgok, amiket másnap kell megoldani. A naplóban a vasárnapot mindjárt a kedd követi, ezzel a mondattal kezdve a bejegyzést:
Zs. Nagy Lajos naplójának szerdája, elmondása szerint, nem indul jól, de aztán egy elképzelt pszichoterápia lendít rajta némileg:
Az elképzelt történet, meg a csütörtöki alvás után pedig:
A báli miliő és hangulat sajátos leírása után megjegyzi:
(S itt, a józanság témájánál maradva, felrémlik egy közvetett emlék az íróról. Azért közvetett, mert a családi szájhagyomány útján maradt fenn. A pozsonyi csemadokosok a Csemadok nagytermében rendezték meg minden évben a gyerekek számára a Mikulás-estet. Szüleimmel én is oda igyekeztem volna csillogó szemmel, amikor a költő, aki nem mellesleg édesapám kollégája volt, a terembe vezető ajtó előtt elállta az utunkat. Egyszerűen beállt az ajtóba és nekem szegezte a kérdést: Mit hozzon neked a Mikulás? Én akkor még olyan kicsi voltam, hogy hadilábon álltam az „r” betűvel, de a válasz így sem maradt el. Felnéztem a költőre és hangosan ezt mondtam: bojt, /bort/. Ezzel rögtön be is loptam magam a költő szívébe.)
E kis személyes kitérő után térjünk vissza a rendetlen naplóhoz, egy hét múltán ismét egy velős bejegyzés:
Zsélyi önmagáról ír elsősorban, mégis magunkra ismerünk. Olyan dolgok történnek vele, amelyek velünk is megesnek, de nem úgy… Vagy mégis, de mi közben nem figyeljük önmagunkat? Nem látjuk magunkat görbe tükörben vagy éppenséggel egy rózsaszínű köd közepén?
Általában úgy indítja Az elpárolgott fazék írásait, hogy már az első mondatok után kíváncsivá tesz bennünket, hová is vezet majd el fura története, fantáziája, továbbgondolt meséje. Mint például ezek:
Egy másik mese egy hóhérról szól, akit kimondottan szerettek a halálraítéltek, de nemcsak ők, hanem az ország népe. Nos, hogy mi lett a tábornok anyósával, meg a hóhérral, vagyis hogy mi lett a mesék vége, kiderül a könyvből.
Mindezekről azért írtam talán egy kicsit részletesebben, hogy érzékeltessem az író ironikus-groteszk látásmódját, meghökkentő ötleteit, szárnyaló fantáziáját, szokatlan fordulatait.
Az Utószót Grendel Lajos írta, a könyvet az író fia, Nagy Zoltán illusztrálta. Grendel megjegyzi a szerzőről:
Az elpárolgott fazék, amelynek írásait Grendel Lajos állította össze, 1988-ban jelent meg a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadónál. Szatirikus karcolatai, olykor bizarrnak tűnő groteszkjei az akkori, csaknem negyven, ötven évvel ezelőtti élet sajátos lenyomatai, amelyekből magunkra, az akkori világra ismerhetünk. De vajon ha a mai, alaposan megváltozott, háborúkkal küszködő, globális világunkról, a józan ész logikáját gyakran hírből sem ismerő Brüsszelben és máshol zajló tragikus paródiáról venne az író „ujjlenyomatot”, az milyen lenne?
Gondolom, azért csak akadna így is időn és tereken átívelő téma sok, mint amilyen a kötet utolsó, rövid írásának témája: „Mit vegyek? Mi mindent vennék, ha sok pénzem lenne!” – teszi fel a kérdést. Ugye, ismerős...
