100 éve született Rákos Péter professzor, a magyar irodalom prágai nagykövete
Úgy lett prágai, hogy közben kassai is maradt, e két város benne kiépülő kapcsolathálójában született meg számára „a közép-európai haza eszméje, egy közös hazáé, amelyben pörölve is egymáshoz tartozunk, és valamivel jobban értjük egymást, mint másokat és azok bennünket”.
Száz évvel ezelőtt, 1925. február 14-én született Rákos Péter irodalmár, hungarológus, tudós, műfordító, egyetemi oktató, humanista. A hálás utókor egyik képviselőjeként szeretnék ezzel az írással megemlékezni a mindig kedves, előzékeny, embertársait tisztelő igazi úriemberről, Rákos Péter professzorról.
Én magam a tanulmányaim idején (1995 és 2000 között) még ismerhettem őt személyesen, s bár a Prágai Károly Egyetem Magyar Tanszékén ugyan már nem tanított, de gyakorta bejött és sokat beszélgetett a hallgatókkal. És nemcsak beszélgetett, hanem segített is nekünk, Szlovákiából érkezett magyar diákoknak, hiszen az 1993-ban szétvált Csehszlovákia miatt mi már külföldi hallgatóknak számítottunk Csehországban. Ennek megfelelően borsos tandíjat kértek tőlünk is és nem voltak tekintettel a két ország egykori „házasságára”. Rákos Péter azonban minden befolyását és tekintélyét bevetette, hogy segíthessen nekünk.
Egy hosszabb, Rákos Péterről szóló tanulmányomat nagyon szerettem volna elküldeni Gál Jenőnek, egykori tanáromnak, aki tanítványa, 26 éven át kollégája, egyben a Magyar Tanszék vezetője volt, és aki atyai jóbarátként tekintett Rákos Péterre. De a tavaly februárban bekövetkezett halála ezt már nem teszi lehetővé. Így hát most már csak posztumusz ajánlhatom neki a szóban forgó írást. Ő írja Rákos Péterről, hogy lényének sajátságos jellemzője volt nemcsak a pontosság, megfontoltság, bölcsesség, hanem a megkapó előadásmód, a míves nyelv, a humor, az anekdotázás. Küldetésszerűen vállalt pedagógus volt.
Az 1920-as cseh uralom idején még mindig idillinek volt mondható az élet Kassán, összehasonlítva a második világháború körüli évekkel. Rákos Péter a jól szituált polgárcsaládok gyerekeinek szokványos életét élte, ám a második világháború ennek az állapotnak is véget vetett. Rákos Péternek még sikerült leérettségiznie 1943-ban, s a Budapesti Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–francia szakon szeretett volna tanulni. Erre a zsidótörvények jogfosztó rendelkezései miatt azonban már nem volt lehetősége, az egész családot koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan egyedül ő tért vissza. Húszéves korára mindent és mindenkit elvesztett.
Elkerül Prágába, amire később így emlékezik: „A sors idestova húsz éve ölembe ejtett egy váratlan és csodálatos lehetőséget, hogy foglalkozásom (melyet én küldetésnek fogtam fel) keretében egybekössem a velem született kultúrát a hálával elsajátítottal, hogy személyemmel verjek hidat szülővárosom és fogadott városom közé.” Egykori diáktársa, Ludevít Végh visszaemlékezésében szigorúan fegyelmezett fiatalembert állít az olvasók elé, aki az élet legsúlyosabb megpróbáltatásai között is az értelem szavát igyekszik követni.
Az 1950-es években diplomát szerző s pályáját az egyetem Magyar Szemináriumának oktatójaként megkezdő Rákosról volt diákja, a csehországi hungarológia jeles képviselőjévé lett Richard Pražák professzor rajzolt megkapó képet. Úgy emlékszik vissza rá, mint némileg zárkózott, nehezebben megközelíthető tanárra, akinél azonban ez a vonás nem valamiféle elitizmusból fakadt, hanem mások egyéni integritásának tiszteletben tartásából.
Rákos az akkori évek szélsőséges dogmatizmusával dacolva olyan témákról is beszélt diákjainak, amelyek felvetése korántsem volt kívánatos: szólt a nyugati országok irodalomtudományáról, beszélt a „kiátkozottak” sorsára jutott Szabó Dezsőről, Márai Sándorról, Mécs Lászlóról, az akkor még csak kevesek által ismert és elismert Csontváryról.
Ady kapcsán Bartók és Kodály, Derkovits, Rippl-Rónai és más művészek is óhatatlanul szóba kerültek. Tőle hallották először Fábry Zoltán, Szalatnai Rezső és Forbáth Imre nevét.
Az 1950-es éveket követően Rákos szerepét az határozta meg, hogy csehszlovákiai magyar vonatkozásban ő az egyetlen filozófiai végzettségű és a legműveltebb irodalomértelmező, az egyetlen olyan komparatista, aki ott él a cseh irodalom közelében, és a magyar sajtóban a fontos cseh művekről írott recenzióival van jelen.
Rákos a szlovákiai magyar kultúrában Rákos Péter Prágában élt, a cseh és a magyar kultúra közötti értékcsere fáradhatatlan munkása volt, emellett azonban természetesen Szlovákiához és az itteni magyar szellemi élethez is kötődött – bár több szlovákiai alkotó szerint laza szálakkal, mert nélkülözniük kellett őt a szlovákiai magyar kultúrából, és ritkán volt jelen az itteni sajtóban. Ha máshogy nem lehetett, a cseh folyóiratokban megjelent tanulmányainak „átplántálásával” kellett volna elérni folyamatos jelenlétét a szlovákiai magyar sajtóban – mondta Turczel Lajos, aki szerint az is nagy hiba volt, hogy elmulasztották őt bevonni a kritikai életbe.
Rákos Péternek az 1950-es évek elejétől kulcsszerepe volt a magyar szak megújításában a Károly Egyetemen, és több mint ötven éven át állt a tanszék élén. Eleinte Blaskovics József turkológussal ketten tanítottak a tanszéken, majd 1952-től Bredár Gyula is hozzájuk kerül, aki az elkövetkező években aztán átveszi a nyelvi és nyelvészeti tantárgyak oktatását Blaskovics Józseftől. A hetvenes évektől kezdődően jelenik meg mellettük rendszeresen a Magyarországról kiküldött lektor. Rákos Péter munkaviszonya a bölcsészkaron 1990. december 31-vel szűnt meg, de a Magyar Tanszékkel egészen 2002. augusztus 15-én bekövetkezett haláláig aktív kapcsolatban állt.
Megjelent a MAGYAR7 6. számában.
