Veress Sándor, a honvéd, aki mérnökként is maradandót alkotott

2021. február 3., 17:38
Farkas József György

A román fővárosban élő magyarok a március 15-i megemlékezéseiket hagyományosan Veress Sándor sírjának megkoszorúzásával kezdik. De ki is volt a Giulesti úti református temetőben nyugvó egykori honvéd?

Veress Sándor (1828-1884) elemi iskoláit szülővárosában, Sarkadon (amelynek ma díszpolgára) és Békésen végezte. Akár csak református lelkész édesapja, ő is  a Debreceni Kollégiumban folytatta tanulmányait, amely befejezése után rövid ideig nevelősködött.

Nem volt húsz éves sem, amikor diákként a szabadságharc fegyveres védelmére szegődött,

még Petőfivel is megismerkedhetett,

ugyanis Bem tábornok alatt a 27. bihari zászlóaljban szolgált. Vitézségéért hadnagyi rangot kapott.

A világosi fegyverletétel után számos bajtársával együtt emigrált:

a törökök Sumlába, a mai Sumenbe internálták, ott együtt volt Kossuth Lajossal is.

1854-ben kitör a krími háború, ekkor a tíz nyelvet beszélő magyar egy angol tábornok tolmácsa lesz.

Veress Sándor portré
Fotó: Farkas József György archívuma
Veress Sándor portréja

Az orosz-török háború után Veress Konstantinápolyba tér vissza, egyre nagyobb szerepet kap az ottani Magyar Egyletben.

Az emigránsok Eszmecserék címmel kéziratos hetilapot jelentetnek meg, amely az ő írásait is közli.

Kapcsolatait elmélyíti az emigráns román forradalmárokkal is, ez még hasznára válik későbbi bukaresti éveiben. Kossuthot követve eljut előbb Franciaországba, majd Londonba. Mint emigráns megszerzi a londoni műegyetemen a mérnöki oklevelet.

Veress Sándor 1859 tavaszán az észak-itáliai felszabadító harcokhoz csatlakozik, az ottani csatákban századosi rangot kap (síremlékén már ez szerepel).

Veress Sándor síremléke
Veress Sándor síremléke

Közben Havasalföld és Moldva egyesült, az így létrejött Romániában beindult a gazdasági fejlődés, ami a bukaresti magyar diaszpóra jelentős növekedését is magával vonta. Ezért 1859 novemberében Veress Sándor is Bukarestben telepedett le, ahol mérnöki tudományával komoly elismerést szerzett.

Ő tervezte az első román vasutat, nevezetesen a Bukarest-Giurgiu vonalat, amit 1869. szeptember 7-én adtak át.

 Ugyanő mérte és jelölte ki a Pitesti-Virciorova (régi magyar nevén Varcsaró) vasút pályaszakaszát is. Ez csatlakozott az Orsova-Temesvár-Budapest-Bécs fővonalhoz, és így bekapcsolta Romániát az európai vasúthálózatba.

Életművét később, 1881-ben I. Károly román király a Coroana României érdemfokozattal ismerte el,

a kitüntetését ünneplők fáklyákkal vonultak végig a Calea Victoriei úton, élükön katonazenekarral, amely a Rákóczi indulót játszotta.

Veress Sándor életcéljai közé sorolják a magyar-román kapcsolatok erősítését, a baráti együttélés előmozdítását.

Emellett intenzíven ápolta magyarságát is, az 1860-1870-es években számos politikai, történeti és természettudományi tárgyú cikket publikált magyarországi lapokban, részt vett a Bukaresti Magyar Közlöny alapításában és szerkesztésében is, továbbá főgondnoka volt a bukaresti magyar református egyháznak. Legtöbbet forgatott műve azóta is A magyar emigráció Keleten, melyet 1878-ban Budapesten adtak ki. Tiszteletbeli elnöke volt a Bukaresti Magyar Társulatnak, a Magyar Olvasó és Segélyegyletnek, továbbá alelnöke az Osztrák-Magyar Egyletnek.

Támogatta a bukaresti magyar oktatást, főként a református iskolákat.

Hősünk Birizdó Alojziát, az örmény származású békési jegyző lányát vette feleségül, házasságukból három gyerek született, közülük a legkisebb, Margit édesapja sírjában nyugszik.

Veress Sándor a bukaresti reformárus temetőben alussza örök álmát.

Veress Sándor síremléke közelről
Veress Sándor síremléke

Sarkad város önkormányzat képviselő-testülete és az utódok 1999-ben kétnyelvű emléktáblát avattak tiszteletére Bukarestben, a Coltei utca 32. szám alatti egykori lakása falán.

Veress Sándor élete, az emigrációról írt könyve, a hagyatéka egy része ismert a történészek előtt. Legfontosabb műve, a hosszú ideig csak kéziratban maradt Románia története (MTA Ms 10/49/17), amit 1997-ben az ELTE Román Filológia Tanszéke jelentetett meg Budapesten, és amihez az előszót Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete írta.
Nagyon köszönöm Ágoston Hugó, Cseke Gábor és Daniss Győző segítségét!