Keresztutak és csodák
Nekem a húsvétról valahogy mindig a feltámadás jut az eszembe. Nemcsak a Megváltóé, de sok-sok kisemberé is. Akik hatalmas traumák, nagy bajok, heroikus küzdelmek után is újra tudták kezdeni az életüket vagy folytatták. Kicsit másképpen vagy ugyanúgy. Vitték, cipelték a nehéz keresztet tovább… Ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás, amit az élet bizony ezerszeresen igazol. Kis emberek nem mindennapi történetei. Ez az, ami engem valahogy mindig is vonzott. Ezekben erő van és az a biztató remény, hogy bárkinek sikerülhet. Sok feltámadástörténetet hallottam, láttam, írtam, egyik mélyebben érintett meg, mint a másik. Néha újra elő-előbuknak, felszínre törnek…
Napok óta már a padláson éltek, mert tudták, rajta vannak azon a bizonyos listán. Mi lesz, ha jön a fehér papír? Hátha mégsem hozzák… Nándor azt is tudta, eredetileg nem voltak a deportálandók közt, de az egyik tehetős „listás” lefizethette a komisszárt. Ők kerültek a helyébe. A négy gyerekkel. Kettő csitri és két kisfiú. Egy hideg téli reggelen aztán megállt a ház előtt a teherautó… Menni kellett. Hová is? Nándor világlátott embernek számított, hiszen dolgozott Pozsonyban, járt többször is Budapesten. Egy ideig Masaryk lovásza volt Prágában…
Hát még az, hogy Nándor jól értett a lovakhoz is. Akkoriban a parasztember nem sokat panaszkodott, érzelmeit nem sűrűn mutatta ki. Nem volt ez szokás, meg nem is nagyon volt illendő.
De titokban mindenki szenvedett. Rágódott. Ott belül. Kornélia, amikor senki sem látta, sírdogált krumplipucolás közben, vagy amikor a hagymát pirította. Úgy nem is volt feltűnő. Édesanyjára gondolt, aki otthon őrizte a házat, az aprójószágot meg a két tehénkét. De konok ura látszólag rezzenéstelen arccal, sorsába beletörődve végezte sűrű napi teendőit.
Peregtek a napok, a hónapok. Tavasz fele járt. Már a messzi idegenben is érezni lehetett a föld illatát, növekedni kezdett a vetés. Istenem, milyen lehet otthon, amit ősszel elvetettünk?! Biztos, sokkal szebb, dúsabb, mint ebben a silány földben…
Talán ilyesmi járhatott Nándor fejében, mert valahogy nyugtalanabbá vált. Ahogy közeledett a húsvét, az ünnep, úgy vált egyre izgatottabbá. Mintha nem lett volna maradása. Miért dolgozik ő itt, az Isten háta mögött, amikor otthon nagy szükség volna most rá?
Egy éjszaka a nagylánya zokogásra ébredt. Nem tudta mire vélni ezt a hangot. Szinte megdöbbent, mikor rájött, hogy az édesapja sír. Addig még sosem tett ilyet. Nándor a fal fele fordulva, fejét a párnába fúrva zokogott. Biztosan szégyellte, elvégre férfiember ilyet nem csinál. De most az egyszer nem tehetett róla. Már nem tudta tovább magában tartani azt a sok fájdalmat, és annyira kínozta a honvágy, hogy szabad utat kellett engedni a könnyeknek.
Ettől a naptól fogva megváltozott. Egyre frissebb lett. El innen! Haza kell menni! Ez dolgozott benne. Hatalmas hajtóerő. Haditervet készített, hogy fognak kicsinyenként mind a hatan hazaszökni. Ha jól emlékszem, ő maradt utoljára.
Aratásra ugyan nem sikerült hazatérnie, de az őszi vetést már ő végezte. Mélyen beszívta a nedves föld illatát, feltekintett az égre. Itthon vagyok, ez az én hazám, gondolhatta. Aztán eltemette magában a keserves hónapokat. Örökre. És az élet, mintha mi sem történt volna, ment szépen tovább…
A szüleinek azt mondta, színköri próbára megy, de valójában a barátjánál volt. Ott történt a baleset. Felelőtlen játszadozás közben egy 70 centiméteres vasrúd fúródott a halántékába, vagy 3-4 centiméter mélyen…. Reflexből odanyúlt és kivette a fejéből a rudat. Kórházba vitték, pillanatok alatt orvosok és nővérek hada állta körül. Mint a filmekben. Vészhelyzet. Mindenki elkövetett mindent, hogy a tizenéves középiskolás kislányt megmentsék. Szülei rohantak hozzá. Akkor még magánál volt, felismerte őket. Miután kimondta, hogy anyu, eszméletét vesztette…
Sokan imádkoztak érte. Ki tudja, talán ennek is meg szülei lankadatlan, kitartó szeretetburkának köszönhetően, túlélte. S nemcsak túlélte, hanem ahogy lassacskán kezdték ébreszteni és fokozatosan csökkentették a nyugtatók adagolását, felismerte szüleit, néhány szót is tudott mondani. Csoda történt, mondták az orvosok. Ugyanezt hitték a szülők, rokonok és barátok is.
Maradandó károsodás nélkül túlélni egy ilyen fejsérülést gyakorlatilag lehetetlen. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Úgy látszik, még tervei vannak Barbival.
Másodszor is megszületett. Merthogy édesanyja szerint ez már nem az a kislány, aki a baleset előtt volt. A vagány, vadóc, néha öntörvényű, szabad életre vágyó gyermeket először el kellett gyászolnia, s utána ki kellett tárnia szívét az új Barbi előtt. Aki egy végtelenül kedves, örökké mosolygó, szeretetet sugárzó, ölelkező, rendkívüli képességekkel is megáldott ifjú hölgy lett.
Persze az igazságérzete, a gyengék megvédése továbbra is jellemzi, de már nem száll harcba senkivel apróságok miatt, mint régen. Csak mosolyog, ha ilyesmit tapasztal. Neki már más az értékrendje, benne sok minden megváltozott. Ő már máshogy látja a világot, és ezerszeresen jobban értékeli az életet, mint a többi ember.
Talán az sem véletlen, hogy segítő hivatást választott. Ráadásul egy olyan kórházi részlegen dolgozik, ahol gyakori, napi vendég a halál. Sosem félt az elmúlástól, hiszen nagyapja a kezei közt halt meg. Az időseket mindig is különösen szerette. Vitte a táskájukat, átsegítette őket az úton. A kórházi osztályon, ahol dolgozik, fiatalok is elmennek, de ő megtanulta helyén kezelni a dolgokat.
Az élet minden egyes percét igyekszik élvezni. Hisz abban, hogy aminek meg kell történnie, az meg is történik. A vonzás törvénye is működik. Az lesz, amit akarok. És abban is, hogy az életben lehet nagyokat változni. Igaz, a legtöbbször ezt a változást valami kikényszeríti. Ő már a második, jobbik és fényesebb életét éli.
Megjelent a MAGYAR7 13-14. számában.
