Hat évtized perbetei fényképeken
Soha nem jártam személyesen Perbetén. Mégis egyre több szál fűz a tőlem földrajzilag több száz kilométerre fekvő faluhoz, amelynek a történetét talán jobban ismerem, mint a sajátomét.
Hogy mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy a perbeteiek nemcsak a jelenükkel, hanem a múltjukkal is törődnek, s hisznek abban, hogy a perbetei múlt felmutatása nélkül nincs perbetei jövő sem. Az elmúlt években több míves kivitelezésű, múltfeldolgozó könyvet is kiadtak, s ennek legújabb darabja a karácsonyra megjelent impozáns kivitelezésű fotókönyv, amely mintegy hat évtized perbetei fényképeit gyűjti egybe.
Nem sok olyan tevékeny alapszervezete van a Csemadoknak, mint a perbetei; példásan törődnek a hagyományaikkal és a helyi múlt megőrzésével, illetve felgyűjtésével. S még így is szinte a lehetetlenre vállalkoztak: a helyi magyar közösség megmentésére. A trianoni döntéskor még szinte színtiszta magyar falu lakosságának ugyan a jelentős többsége még mindig magyar, de bizony a jelenlegi 2700 lakosából már több mint hétszázan vallják magukat szlováknak. Ezért is létfontosságú a helyi magyar szervezetek munkája, amelyek tudatosították, az egykori gazdag múlt rögzítése és utódokra hagyományozása a legfontosabb teendőik közé tartozik. Így különös becsben tartják a falu egykori neves szülötteit, mint Pándy Lajos színészt és írót, akinek az életrajzzal feldúsított meséit pár éve adták ki, s akinek a nevét a helyi művelődési ház is felvette.
Ugyanez a csapat – Jakab Ferenc, Jakab Katalin, Szabó Edit és Varga Tibor – még nagyobb fába vágta a fejszéjét, amikor a sikeren felbuzdulva úgy döntött, fényképgyűjtést hirdet, ami nem várt eredménnyel zárult. Alig egy év alatt több száz régi fotó gyűlt össze, ezeket most képeskönyv formájában tárták a perbeteiek elé. S nem csak a perbeteiek elé, hisz a kötet fotóit ismerősen nézegetheti akár egy gömöri vagy egy abaúji érdeklődő is. Az Életvilágok – Perbetei képeskönyv elsődleges erénye, hiszen a tárgyalt mintegy hat évtized története hasonlóan alakult szerte a Felvidéken.
Az első kép valamikor a 20. század elején készült (ezt láthatjuk a címlapon), az utolsó pedig az ötvenes évek végén. „Fényképet gyűjteni annyi, mint világot gyűjteni”, idézi bevezetőjében Varga Tibor a neves írót és fotóst, Susan Sontagot, akinek bizony igaza van még ma is, holott korunk gyermeke már nehezen érti meg, mitől akkora érték egy fénykép, amikor ő a mobiljával tucatszámra készíti a felvételeit. A 20. század elején bizony még kivételes értéke volt egy-egy fotónak, s nem is engedhette meg magának mindenki, igazából csak a módosabbak. Ha viszont sikerült eljutni a fotográfushoz egy-egy családi fotóra, azt többnyire bekereteztetve gondosan őrizte a család, s adta tovább a következő generációnak.
A fénykép a pillanat művészete, egy-egy kép megismétlése még műtermi körülmények között se nagyon lehetséges.
S ezek nélkül a fotók nélkül bizony sokkal szürkébb lenne a történelmünk még akkor is, ha ebben a hatvan évben nem sok örömteli esemény történt tájainkon. Igaz, erről is pontos képet ad a kötet, amely a két világháború, és a kitelepítések szomorú képeit is megörökíti.
A munka–hit–család hármas egysége köré épült egy-egy ember élete azokban az években, amelyhez hozzátehetnénk negyediknek a magyarságot is, s az album is ezt a hármas (négyes) egységet követi, amikor számot ad a falusi mindennapokról a születéstől a temetésig. Külön fejezet foglalkozik a társas léttel, a színjátszó köröktől kezdve a mulatságokon át egészen a fociig.
A könyv világokat, életvilágokat fog egybe. Első fejezete a faluról megjelent mintegy kéttucatnyi képeslapot gyűjti csokorba, a lehetőség szerint fényt derítve arra is, mikor és kinek a fotóműhelyében készült a képeslap, sőt nem egyszer azt is megfejtették, ki küldte, mikor és kinek.
Perbetén ilyen gondok nem voltak, sőt sokszor azok is felháborodva jelentkeztek, akik első körben kimaradtak a gyűjtésből. „Miért nem szóltatok?” – jött a szemrehányó kérdés, s már dőltek is ki a dobozok mélyéről a féltve őrzött családi fényképek.
Ennek eredményeképpen a szerzők/gyűjtők azt tervezik, hogy létrehoznak egy digitális fényképtárat is, ahová összegyűjtik az összes beérkezett fotót, s ide várják a későbbi évek fényképeit is. A 400 példányban megjelent, 400 gondosan felújított fényképet tartalmazó kötet a Nyitra megyei önkormányzat, de főleg a szerző, Varga Tibor önzetlen anyagi támogatásának köszönhetően láthatott napvilágot. Külön kiemelném a tördelőszerkesztő, Néma Edina munkáját.
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot.
– idézik a kötet alkotói Reményik Sándort, én pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy rácsodálkozzanak, szüleik, nagy- és dédszüleik is teljes életet éltek, még úgy is, hogy olykor-olykor kegyetlenül megcsapta őket a történelem szele.
Megjelent a MAGYAR7 4. számában.
