Angola magyar kutatója – 200 éve született Magyar László
1852 elején a Pest-Budán megjelenő Magyar Hírlap szerkesztőjének, Szilágyi Ferencnek a posta egy szemrevaló csomagot kézbesített. Néhány levél volt benne és jó ismerősének, Antunovics Józsefnek a kísérő sorai:
Vajon kicsoda az az ember, akit ilyen kitüntető szavakkal ajánlott a derék Antunovics a szerkesztő figyelmébe? Magyar Lászlónak hívták és Afrika déli részén élt. Onnan küldte Szabadkán lakó édesatyjának, Magyar Imrének a terjedelmes beszámolókat, és a szemfüles Antunovics lecsapott rájuk, hogy azon melegében közlésre ajánlja a tekintélyes lapnak, amely aztán folytatásokban közre is adta ezeket az érdekes írásokat.
De ki is volt ez a férfi és hogyan került Afrikába? 1818. november 13-án Szombathelyen született, keresztlevelében Horváth László szerepel, vagyis édesanyja vezetéknevét kapta, mivel szerelemgyerek volt. Apja, Magyar Imre gróf Festetics György csáktornyai uradalmának gazdatisztje volt és nem vette el gyermeke anyját. Amikor a kisfiú anyja meghalt, a Dunaföldváron élő apai nagyszülők vették magukhoz és ők taníttatták. A kalocsai piarista gimnáziumban, majd a szabadkai főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait és érettségi bizonyítványán már Magyar Lászlóként szerepel a neve. Pályája elején apja mellett írnokoskodott, majd az Orczy család uradalmának ispánja volt. 1840 táján a fiumei tengerészkadéti iskola diákja lett és 1843 decemberében egy osztrák postahajó tisztjeként Brazíliába vitorlázott. A következő években különböző kereskedelmi hajókon járta a tengereket és valószínűleg sikeresen kereskedett is. Eljutott még Indonéziába is, de a visszafelé vezető úton Madagaszkár szigetén kikötve sárgalázban megbetegedett és csak sokára gyógyult fel. Ekkor a Jóreménység fokáig hajózott, majd innen két hónappal később Rio de Janeiróba ment, ahol megtudta, hogy Argentínában a hadiflotta tengerésztiszteket toboroz. Szolgálatra jelentkezett, de pechjére hamarosan uruguayi fogságba esett és kis híján a kivégzőosztag előtt végezte. Kiderült azonban, hogy alaptalan volt a vád, amely miatt halálra ítélték. Szabadon engedték, de többé nem vállalhatott szolgálatot az argentin haditengerészetnél. Visszatért Rio de Janeiróba és arról szövögetett terveket, hogy felfedező útra megy Dél-Amerika belsejébe, egészen az Andok-hegységig. Két utat is tervezett, mindkettő végcélje a perui főváros, Lima lett volna. Közben néprajzi gyűjtést is végzett volna az inkák birodalmában és az anyagot Magyarországra küldte volna. A Magyar Tudós Társaságtól remélt anyagi segítséget, kérelmét maga Széchenyi István terjesztette be 1846. november 4-én, de a szűkös anyagi lehetőségekre hivatkozva a testület nem szavazta meg a támogatást. Magyar László ekkor úgy döntött, hogy Afrikában próbál szerencsét és 1848 elején a délnyugati partvidéken Trudodati Dalaber Almanzor kalabári néger király flottájának parancsnoka lett.
A király támogatásával szervezte meg első expedícióját: a Zaire folyó torkolatától elindulva egy vitorlással felhajózott a hatalmas folyón, vállalva a seregnyi veszedelmet is. Útjáról naplót vezetett, mindent megfigyelt és lejegyzett. Különösen értékesek a folyó mentén élő törzsekről szóló részletes leírások.
Hősünk 1848 nyarán megrendült egészségét helyreállítandó „szabadságot kért” munkaadójától, a kalabári uralkodótól és a 15 fokkal délebbre fekvő portugál gyarmatra, a mai Angolába utazott. 1849 januárjában egy karavánhoz csatlakozott, amely a tengerparttól Bihé Királyságba tartott. A karaván zöme teherhordókból állt: ez volt a szállítás legegyszerűbb és legcélravezetőbb módja. Sok fegyveres is kísérte őket, mert az elszánt útonállók ellen csak ők nyújthattak védelmet. A több ezer embernek élelemre volt szüksége, ezért cserébe értékes portékával fizettek a környék lakóinak, de a szabad átvonulás fejében kifizetett adó sem volt elhanyagolható. Magyar mindezt részletesen lejegyezte naplójába, ebből is könyv született, amely 1859-ben látott napvilágot. A szöveget Magyar László saját rajzai egészítik ki, s fennmaradt egy általa készített térkép is, amely azokat a területeket mutatja, ahol utazásai során megfordult.
A Bihébe vezető karavánút végén családi viszonyba került az ország uralkodójával, Kajája Kajángulával, aki zsarnoki módon uralkodott alattvalói felett és az odatévedt fehér embert összeházasította 14 éves lányával, Ozoro „hercegkisasszonnyal”. Magyar gyorsan belátta, hogy nem ajánlatos ellenkeznie, sőt még hasznot is húzhat ebből a frigyből. A nő hozományul ugyanis 285 fegyveres rabszolgát kapott és ők hűségesen kísérték későbbi utazásai során. Az expedíciók nehézségét és veszélyeit jól jellemzi az a tény, hogy öt év alatt a közel 300 fős kíséretből alig kéttucatnyian maradtak, a többiek belefulladtak valamelyik folyóba, életüket vesztették a harcias törzsekkel folytatott harcokban vagy fertőző betegség végzett velük.
Magyar László kezdettől fogva úgy tervezte, hogy az Atlanti-óceán partjától elindulva átvág Afrika déli részén és egészen az Indiai-óceán partjáig megy. Ez az elképzelése a szükséges anyagi, logisztikai és infrastrukturális háttér hiánya miatt eleve kudarcra volt ítélve. 1855-ben még egyszer útra kelt, hogy felkeresse Lobál országot, amely Bihétől mintegy 300-400 km-re keletre terült el. Már hazafelé tartottak, amikor egy harcias törzs megtámadta az expedíciót, Magyar László is comblövést kapott, végül azonban visszaverték a támadást. 1856-ban belefogott utazásainak részletesebb leírásába. Ezt a munkát szívesebben végezte volna hazájában, ahol tudományos könyvek és folyóiratok álltak volna rendelkezésére. Apja 150 aranyat helyezett kilátásba, és 600 forintos évjáradékot is biztosított volna számára. Ugyanakkor más pénzforrás nem mutatkozott, így a hazautazás egyre halasztódott. 1857 elején elkészült kéziratának első részével, ezt a lisszaboni osztrák követség útján juttatta el Magyarországra. A könyv 1859-ben Hunfalvy János szerkesztésében megjelent, de erről Magyar csak 1861-ben értesült, ahogy arról is, hogy az MTA 1858-ban levelező tagjául választotta. Ekkor kapta meg az akadémia 30 kötetes ajándékát és 140 arany honoráriumot, amelyből két fiát akarta taníttatni Londonban. Helyzete már korábban rosszabbra fordult, miután apósát a zsarnokságát megelégelő lázadók 1857-ben meggyilkolták. Magyar elveszítette addigi anyagi bázisát és családjával, valamint megmaradt rabszolgáival az óceán partján fekvő Benguelában telepedett le.
Miközben festőmoha és kopálmézga gyűjtögetésével és eladásával próbált pénzt keresni, esténként fáradhatatlanul dolgozott felfedező útjainak leírásán, és bizonyosnak látszik, hogy az eredetileg háromkötetesre tervezett munka második és harmadik része is elkészült, csak éppen nem volt módja a kéziratot Magyarországra küldeni. A gondokat még tetézte, hogy a térségben marhavész ütötte fel a fejét, ami súlyos anyagi veszteséget okozott neki is. Sokáig nem hallottak felőle hazájában, ezért 1868-ban az MTA keresni kezdte levelező tagját. A portugál hatóságok csak ekkor közölték, hogy Magyar László 1864. november 9-én Benguela közelében, Ponto de Cujo településen elhunyt. Néhány rabszolga és kevés ruhanemű maradt utána, meg 19 arany, amelyet a hitelezők lefoglaltak. Julio nevű fiát később édesanyja magához vette, és 1875-ben az arra vetődő Lux Antal főhadnagy találkozott is vele. A magyar tiszt a soproni Odenburg Zeitungban 1881-ben megjelent írásában azt közölte, hogy Magyar László mindkét fia élt még akkoriban, de további sorsukról nem tudni. Könyveit és feljegyzéseit és a már említett kéziratot egy benguelai portugál kereskedő házában helyezték el. Sajnos az épület egy tűzvész során porig égett és Magyar László hagyatéka is odaveszett.
Vele egyidőben járta Afrika Angolával szomszédos területeit David Livingstone (1813-1873) skót misszionárius, orvos és földrajzi felfedező. Sajnos egyszer sem találkoztak, pedig munkásságuk sok rokonságot mutat, sőt Magyar tudományos eredményei sem maradnak el Livingstone felfedezései mellett. Ennek ellenére a brit utazó az egyik legnagyobb Afrika-kutatóként él az utókor emlékezetében, aki átszelte a fekete kontinenst, ezzel valóra váltotta Magyar László hőn óhajtott tervét is, de mögötte egy egész gyarmatbirodalom állt, amelynek Afrikában missziói, helyőrségei és kereskedelmi kirendeltségei voltak, és amelyekre egy brit utazó bármikor támaszkodhatott. Livingstone azonban csak érintette Angolát, ott olyasmit, ami Magyar László érdemeit elhalványítaná, nem fedezett fel. Ha találkoztak volna, talán Livingstone dicsfényéből Magyar Lászlóra is vetődött volna egy kevés fénysugár.
