A sámánizmus, mint örökségünk? – KÉPEKKEL
A közelmúltban a Csallóközi Múzeum igazgatója, Nagy Iván Sámánizmus és a csallóközi néphagyomány címmel tartott előadást az intézmény galériájában. Az est vendége volt Turtev Erik, a világzenei és underground berkekben egyre ismertebb Varkocs zenekar vezetője.
Nagy Iván bevezetőjében elmondta, hogy a magyarországi közéletben épp mostanában zajlik egy tudományos, kultúrtörténeti vita a témával kapcsolatban, s bár már régebb idő óta tervezte ezt az előadást, így mégis van egyfajta aktualitása a dolognak, mivel pár kitekintő mondat erejéig erre is reflektálni kíván a prezentáció során, amelyet az előadó három egységre bontott. Az első rész a Samanizmus a világban alcímet kapta.
Többek között olyanokat, mint hogy a sámánok különféle módon, de hasonló jellemzőkkel és szerepben a világ szinte minden archaikus kultúrájában léteztek és sokfelé ma is léteznek. Egy összetett jelenségről van szó, amelyet a modern vallástörténet már egységes egészként kezel. A sámánizmus nem tekinthető vallásnak, hanem inkább egy mágikus világképnek, amelyhez vallási gyakorlatok, rituálék kapcsolódnak. A közös vonások közül a közvetítő személye az egyik legfontosabb. Ugyancsak közös vonásnak számít az, hogy a közvetítő személynek (a bhomnak vagy sámánnak) olyan tulajdonságokat tulajdonítanak, mint a segítő szellemekkel való rendelkezés, vagy a felső (égi) és alsó (démon-) világba való utazás képessége. A kutatók általában az újkőkortól vagy a bronzkortól tekintik valószínűnek a sámánizmus létét, amely azonban a történelem előtti időktől kezdve a legváltozatosabb formákban van jelen. Az első írott emlékek szerint a sámánok olyan személyek, akik saját állításuk szerint a szellemekkel kommunikálnak. Ezen túl a sámánok azt állították, hogy képesek gyógyítani, befolyásolni tudják a helyi időjárást vagy a vadászat sikerét, továbbá a jövőbe is képesek belelátni. A ma még 10 milliót meghaladó klasszikus sámánista zöme Koreában él, a többi elsősorban Mongóliában és Oroszország szibériai területein.
Nagy Iván az előadás során röviden beszámolt utazásairól is:
Eredendően a szibériai népek hiedelemvilágát nevezték samanizmusnak, de más kultúrákban és más földrajzi területeken is lehetnek olyan szerepet betöltő személyek, akiket a szakirodalom sámánnak nevezhet. A samanizmus előfordulhat az őstörténeti vallásokban, de a jelenkori Afrika, Ázsia és Óceánia törzsi vallásaiban és Amerika hagyományos vallású indiánjainál, továbbá az arktiszi hagyományos vallásokban. Elevenen él a lámaista Tibet tantrikus buddhizmusában is. A sámánizmus jelenleg a legtöbb helyen vallási szinkretizmusban lelhető fel, azaz a különböző vallási hagyományokból származó elemek összekeverését jelöli. Számos nagy vallással lehet szinkrécióban.
A klasszikus (szibériai) sámán feladatkörei közé tartozott a gyógyítás, a jóslás, ezenkívül a közösség összetartója, szellemi vezére volt, a nemzetségi imák, legendák, énekek őrzője, áldozati rítusok irányítója. Állítása szerint kapcsolatot tud teremteni a közösség és a túlvilág között, magát tudatosan transzba tudja helyezni, mialatt úgymond kapcsolatot létesít a túlvilágban lévő lelkekkel.
A samanisztikus szertartás elemei az ének, a tánc, a különféle egyszerű hangszerek használata (dob, csörgő, síp), a gyógyítás, a tudatmódosító szerek használata, a vallásos-misztikus és az eksztatikus állapot (transz) elérése, időnként túlfűtött szexualitásra utaló elemek (főleg a női sámánok esetében). A szertartás menete monoton, repetitív refrénes énekkel kezdődik, amihez monoton ritmus párosul, majd a tudatmódosító eszközök segítségével megkezdődik a tánc. Csoportok képződnek a közös transzállapot elérése érdekében. A szertartás végén a sámán beszámolót tart a szellemvilág erőivel való találkozásról. A kutatók szerint a dobolás elősegíti a transzállapot előidézését, és nagy hatással van az emóciók átélésére, ami a gyógyítás során fiziológiai hatást válthat ki. A sámán gazdag képi, hangi, zenei, mozgási és nyelvi kódrendszerrel fejezi ki magát, saját kultúráját és szimbolikáját jól ismeri, így hallgatósága előtt hiteles, aki a tudás bizonyosságával nyilvánul meg.
mondta Nagy Iván.
Az előadás második része közös zenéléssel kezdődött, előtte Turtev Erik bemutatott néhány olyan hangszert, amelyet a rituálékhoz is használtak, illetve használnak. Ez a tematikus rész a magyar kultúrában és folklórban megjelenítődő sámánizmusról illetve annak emlékeiről, maradványairól szólt. A sámánizmus legismertebb magyar kutatói Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály, de a felvidékiek (elsősorban Ipolyi Arnoldra és Csaplár Benedekre kell gondolni) munkássága is fontos e tekintetben.
A boszorkányság szintén egy samanisztikus rendszer, ami a magyar hiedelemvilágban és a népmesékben is megtalálható. Utóbbiban maradt fenn a sámán világképe, elég csak a Fehérlófiára, a Hegygörgetőre, a Kapanyányi-monyókra, az égig érő fára, vagy a kacsalábon forgó kastélyra gondolni. Egyes népszokásokat kísérő mondókák szövege is tele van samanisztikus utalásokkal (szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda), ilyen például a regölés is, melyet Nagy Iván és Turtev Erik a helyszínen demonstráltak. Nemcsak a szöveg, de maga az előadás és a hangszerek is az ősi hiedelemvilágra utalnak. A sámán (ős)magyar megfelelője a táltos vagy tudó(s). A sámán általános tulajdonságain kívül a táltosra az is jellemző volt, hogy állítása szerint múltbéli, nem látott eseményeket képes rekonstruálni (gyilkosság vagy baleset körülményei), megmondja az elveszett(nek hitt) tárgyak helyét, hatással tud lenni az időjárásra és érti az állatok nyelvét. A kisalföldi hagyományban létezik olyan elem, amikor a boszorkányok dudaszóra körbetáncolnak egy látófát. Ezenkívül a boszorkány az ún. nyomó démon, ami túlhajtott szexualitásra is utalhat.
Nagy Iván elmondása szerint Pócs Éva legutóbb mindezt kétségbe vonta és kollégáit prekoncepcióval vádolta:
Pócs a sámánok közvetítő szerepét is vitatja, mert a táltos elhívására, beavatására, transzára szerinte lényegében nincs adat.
véli Pócs Éva. Nagy Iván szerint a néprajzkutató nem a samanizmus tényét vitatja, hanem azt, hogy miképpen és mikor került be a magyar hagyományba. Hoppál Mihály ekképpen reflektált Pócs szavaira:
Somfai Kara Dávid turkológus és mongolista így reagált:
Agócs Gergely is hozzászólt a témához:
Az előadás utolsó, Samanizmus és a csallóközi (kisalföldi) néphagyomány alcímű részében Nagy Iván a helyi földrajzi területre vetítette ki a samanizmus hatását.
A duda alkalmas monoton zene kialakítására, a dudás gyakran tudatmódosító szert (pálinka) alkalmaz a „révülethez”, amelyhez eksztatikus táncok kapcsolódnak, a szövegek pedig olykor túlfűtött szexualitásra „hajaznak”. A dudás hagyományban nem idegen az „összevarázslás”, az összepárosítás, dudabálokat is szerveztek ennek céljából, mondta Nagy Iván, aki a sámán világképére és közvetítő szerepére utaló elemeket is felsorolta:
-
a dudás túlvilági lényekkel való kapcsolatára utaló szövegek (ördög)
-
a dudálás elsajátításához kapcsolódó hiedelemmondák
-
a dudás gyógyítására utaló szövegek (ördögök ura)
-
a dudálás „küldetésére” utaló szövegek (benne van a világ búja)
-
„összevarázsol” (házastársat keres)
A sámán révülésére utaló elemek a felfokozott állapot, a duda formája, továbbá egyes szövegek a monoton hangszerek és a rejtőzés kapcsolatára utalnak.
sommázta a Csallóközi Múzeum igazgatója.
