A meszelő, az ördög, a szimki és társai - Dőrejárás Tejfaluban
Még a tél felénél sem járunk, és bizony az ember esze már azon jár, hogy hamarosan véget ér, és jön a tavasz... Pedig még a fogcsikorgató hideg igazából meg sem érkezett. Az a fajta, amikor még a kutyát is ölbe viszik ki ugatni, olyan cudar idő van. Ámbátor farsang van már, amely, mint köztudomású, vízkereszttől, vagyis január 6-tól húshagyókeddig (február 21-ig) tart, s így, vagy úgy, de kifelé visz a télből. Farsang után hamvazószerdával kezdődik a böjti időszak, persze annak, aki hű a hagyományokhoz.
A farsang sok lehetőséget kínál azoknak, akik szeretik a mulatságot, a bálokat, a közösségi összejöveteleket. És itt most felrémlik a gyerekkorom, amikor a szüleim kézen fogtak és lebuszoztunk Tejfalura, hogy Ozogány Ernő meghívására részt vegyünk (persze csak szemlélődőként) a tejfalui dőrejárásban. Bizony, van ennek vagy negyven éve. De a hagyományt megtartották, s nemcsak Tejfalun, hanem más településeken is. Pedig a 2. világháború után bizony sokáig nem járták a dőrék a falu utcáit „farsang farkán”.
Emlékszem, akiknek nem volt autója, azokat a somorjai buszállomásról egy legendás Škoda 706 RTO szállította Tejfalura, ami már akkor is múzeumi darabnak számított, noha keletebbre még menetrendszerű járatként is használták. A kék „Uborkának” ráadásul pótkocsija is volt! Nosza, húztam arra anyuékat, oda üljünk be! Dehogy akartak ők oda beülni, ám mivel a motoros rész már kis híján megtelt, mégiscsak kénytelenek voltunk az „ubi” pótkocsijába helyet foglalni. Ráadásul rögvest, legelőre, amit én nagyon élveztem, a szüleim már kevésbé, mert mikor elindultunk, úgy imbolygott jobbra-balra a „targonca“, mintha a tengeren járnánk. De csak odaértünk a helyszínre épségben.
A Felső-Csallóközben a dőrejárás elterjedt népszokás, télbúcsúztató közösségi játék, tele bolondozással, amelyben férfiak vesznek részt, s ők jelenítik meg a női alakokat is.
Ebben a játékban meghatározott szereplők meghatározott feladattal bolondoznak, amelynek leírására kevés lenne a terjedelmi korlátokkal határolt közlési felület. Aki kíváncsi rá, a neten sok információ birtokába kerülhet. Amire azonban szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét, egy szép kiállítású kiadvány, amely még 2012-ben jelent meg Tejfalusi dőrejárás címmel, és a fentebb már említett Ozogány Ernő és Gyökeres György közös munkája. Rögtön az elején felvetődik a kérdés, Ozogány Ernő villamosmérnöknek, szakírónak (akinek nem mellesleg sok mindenre kiterjedt az érdeklődése), a hajdanvolt pozsonyi Szakszervezetek Háza műszaki vezetőjének miért volt fontos a dőrejárással foglalkoznia olyanképpen, hogy még ezt a közös könyvet is „tető alá” tudta hozni. Sajnos már nem lehet tőle megkérdezni, hiszen évekkel ezelőtt (2017-ben) elhunyt. Egy azonban biztos, az otthon, a közösség iránti tisztelet és szeretet, és nem mellesleg a téma iránti érdeklődés terelte a figyelmét e népszokásra.
A könyv Előszavában a szerző megemlíti, hogy a téltemető, tavaszváró népszokások egyes gyökerei egészen a római szaturnália ünnepekig nyúlnak vissza.
Kifejti azt is, hogy a kollektív emlékezet az időben sokkal messzebbre nyúlik, mélyebbre ágyazódik be, mint azt korábban gondoltuk.
Megtudhatjuk azt is, hogy a tejfalui dőrejárásról részletes leírást először az 1884-ben Vajkán született Khin Antal tanár, tudományos kutató, muzeológus adta a múlt század húszas-harmincas éveiben, a munkái nyomtatásban is megjelentek, és jóval később, Koncsol László jóvoltából a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatban is. A Tejfalusi dőrejárás című könyvben az Előszóban elolvashatjuk azt is, hogy a kötet társszerzője, Gyökeres György fényképész (1949 – 2010) a múlt század hetvenes éveiben, a somorjai művelődési ház alkalmazottjaként került közelebbi kapcsolatba a dőrejárással.
A szép kötet Tejfalu rövid történetét is bemutatja, kitérve a természeti környezetre is. Ozogány Ernő írja:
Ozogány külön fejezetet szentel a könyv témájának, a dőrejárásnak, megjegyezve, hogy a farsangi népszokás átmentette a magyarság ősi, mitikus hitvilágának néhány szereplőjét, aspektusát. Megtudhatjuk továbbá azt is, kik a dőrejárás szimbolikus alakjai, mit jelképeznek, s a mitikus elemeknek vajon mi lehet az eredete, és hogyan jelenik meg pl. a termékenységvarázslás a dőrejárásban, s végül azt is boncolgatja, hogy a mitikus alakokhoz milyen cselekmények társulnak.
A könyv jelentős részét persze Gyökeres György fényképei töltik ki. A felvételek több síkon jelentenek „időutazást” a kötetet lapozgatóknak. Egyrészt maga a téma az időutazás, másrészt pedig a felvételek időbe ágyazottsága. Ki lehet következtetni a fekete-fehér fényképeken itt-ott megjelenő objektumok, járművek, ruházat, tárgyak (pl. babakocsi) alapján, hogy a felvételek kb. mikor készülhettek. Minden bizonnyal még a múlt rendszer hetvenes-nyolcvanas éveiben.
A tejfalui dőrejárás számos alakjának a „megfejtése” nem könnyű feladat, mint ahogy meghatározó szereplője, a „szimki” mibenlétét is a régmúlt homálya fedi (bár van rá több magyarázat is). „A szimki maga az elhaló, majd újjászülető természet. Amely az ősi magyar hit szerint először meghal, majd feltámad. Minden évben, farsang farkán, az egyik legizgalmasabb népi alakoskodó tavaszváró ünnepen, a tejfalusi dőrejáráson.”
