A magyarországi csillagászat legnagyobb alakja
A 18. századi természettudomány öt európai hírű magyarországi képviselője közül négyen: Bél Mátyás (1684–1749), Segner János András (1704–1777), Hell Miksa (1720–1792) és Kempelen Farkas (1734–1804) a Felvidéken születtek, csak az ötödik, Born Ignác (1742–1791) volt erdélyi származású. Mindezt azért említem, mert napjainkban sajnos ebből a hajdani szellemi kisugárzásból tájainkon alig tudunk valamit is kamatoztatni vagy energiát meríteni.
Vegyük most közelebbről is szemügyre a 300 esztendeje, 1720. május 15-én Selmecbányán született Hell Miksa tudományos és tudományszervező munkásságát, amely elsősorban a csillagászatot érintette. Édesapja, Höll Mátyás kiváló bányászati szakember, Miksa néhány fivére tehetséges mérnök volt, de közülük Miksa (aki egyébként apjának a legfiatalabb, 22. gyermeke volt) emelkedett a legmagasabbra és vált európai hírű asztronómussá, a bécsi egyetem professzorává és a császári csillagvizsgáló intézet első igazgatójává.
Ezekben az években összeállított rendtársai számára egy kis tudományos enciklopédiát, amely elsősorban történelmi kronológia volt és külföldön több kiadást is megért. 1751-ben Nagyszombatban az ő közreműködésével létrehozták az egyetem csillagvizsgálóját, majd 1752-ben Kolozsvárott a jezsuita egyetemen a matematika és a csillagászat tanára lett. Innen rendelték Bécsbe 1755-ben, ahol királyi csillagásznak nevezték ki és az ő irányításával jött létre a következő két év folyamán az egyetemi csillagvizsgáló, amelynek igazgatását is rábízták.
1757-től kezdte rendszeresen megjelentetni – a világon elsőként – az Ephemerides astronomicae ad meridianum Vindobonenses című csillagászati évkönyveit, amelyekben a bolygókkal és az egyéb égitestekkel kapcsolatos adatközlések mellett beszámolt nemcsak a saját megfigyeléseiről, hanem mások eredményeiről is, de időnként tudományos vitacikkeket is közreadott. Talán legjelentősebb eredménye a Vénusz bolygó Nap előtti átvonulásának a megfigyelése volt 1769. június 3-án. Ezt az eseményt Európában csak az éjszakai órákban lehetett megfigyelni, ami elsőre meglepően hangzik, de az északi sarkkörön túl, az északi szélesség 70. fokánál, amikor a Nap hetekig nem bukik a horizont alá, mégis csak lehetséges.
A dán király, VII. Keresztély Hell Miksát kérte fel, hogy vezessen egy expedíciót az északi szélesség 72. fokánál található Vardő szigetére, ahol Sajnovics János (1733–1785) nagyszombati rendtársával sikeresen meg is figyelték ezt a jelenséget, amely segítségével ki tudták számítani a Nap-Föld távolságot. A felkérés egyébként nem volt véletlen, hiszen az előző, 1761-es Vénusz-átvonulás kapcsán Hell egy tanulmányt közölt az Ephemeridesben az esemény megfigyelésének fontosságáról és ez szakmai körökben feltűnést keltett.
A két magyar csillagász már 13 hónappal korábban útra kelt és Prága érintésével Koppenhágába utazott, ahol találkozott a királyi udvar bennfenteseivel és a fiatal király is fogadta őket. VII. Keresztélyről különböző mendemondák keringtek Európa-szerte, sokak szerint nem áldotta meg őt a sors túlzott éleselméjűséggel, de Sajnovics János, aki több levélben számolt be utazásukról nagyszombati rendtársainak pozitív véleménnyel volt róla.
A világ több pontján is megfigyelték a jelenséget, de Hell Miksáék adatai lettek a legpontosabbak, jóllehet Franciaországban akadtak néhányan, akik igyekeztek ezt kétségbe vonni. A vardői expedíciónak más eredményei is lettek. Sok érdekes információval járult hozzá a sarki fénynek nevezett tünemény jellemzéséhez. Ne feledkezzünk el a néprajzi vonatkozású megfigyelésekről sem. De talán a legfontosabb az volt, hogy Hell végérvényesen igazolta azt a már korábban is megfogalmazott állítását, hogy a Vénusznak nincs saját holdja.
Hősünk fontos szerepet játszott több magyarországi csillagvizsgáló (Eger, Buda, Gyulafehérvár) létrehozásában is és kiváló csillagászok egész sorának a mestere volt. Sajnovicsot is ő tanította még az 1750-es évek végén, és meggyőződött arról, hogy egy lelkiismeretes megfigyelő, akire a legbonyolultabb feladatokat is rábízhatja. 1792 tavaszán megfázott, tüdőgyulladással ágynak dőlt és április 14-én Bécsben elhunyt.
