Ötven éve halt meg Luchino Visconti, a neorealizmus egyik atyja

Luchino Visconti di Modrone, Lonate Pozzolo grófja 1906. november 2-án született Milánóban az egyik leggazdagabb észak-olaszországi családban, hét gyermek közül a negyedik volt. Apja rajongott az operáért és a színházért, és ő is kiskora óta osztozott apja szenvedélyében. Csellózni tanult, fiatalon találkozott Puccinival, Arturo Toscaninivel és az író D'Annunzióval. Az arisztokrata ifjak gondtalan életét élő grófot Párizsban mutatta be a divattervező Coco Chanel Jean Renoir rendezőnek. Viscontit azonnal rabul ejtette a film varázslatos világa.

Renoir oldalán díszlettervezőként és rendező-asszisztensként lett igazi művész, családi háttere ellenére elkötelezett antifasiszta, aki marxista nézeteket vallott. Első egész estét betöltő filmje 1942-ben készült Megszállottság címmel az amerikai James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regénye alapján. Visconti olasz környezetbe ültette át a történetet, amelyben egy asszony szeretője kedvéért megöli férjét. A korban erkölcstelennek minősülő alkotás - amelyet sokan az első neorealista filmnek tartanak - kiváltotta Mussolini és az egyház haragját, így néhány vetítés után évtizedekre betiltották. Visconti iskolát teremtett, példáját követve alkotók sora fordult az álproblémáktól a valóságos élet felé.

A második világháború alatt részt vett az olasz ellenállásban, partizánokat bújtatott római házában, három rendezőtársával az ellenállásnak szentelte A dicsőség napjai című dokumentumfilmjét (1945). A háború után színműveket, operákat és baletteket állított színpadra, sikerei nyomán meghívták a milánói Scalába, a londoni Covent Gardenbe, a berlini és a bécsi Operába, Shakespeare Ahogy tetszik című darabjának díszleteit Salvador Dalí tervezte számára.

Az 1950-es években a Scalában színre vitte Verdi Traviata és Donizetti Boleyn Anna című operáját, a főszerepben a Visconti által minden idők legnagyobb tragikájának nevezett Maria Callasszal. 1966-ban a bécsi Operaházban színpadra állított Falstaff aratott hatalmas sikert Leonard Bernstein dirigálásával.

A filmhez csak a negyvenes évek végén tért vissza. A Giovanni Verga verista regénye nyomán készült Vihar előtt (1948) egy szegény szicíliai halászcsalád megélhetésért folytatott küzdelmét mutatja be, alkotása Roberto Rossellini Róma nyílt város és Vittorio De Sica Biciklitolvajok című filmje mellett a neorealista irányzat kezdetének tekinthető. A Szépek szépe (1951) egy asszony erkölcsi portréja és jellemrajza, egy anyáé, aki saját csalódásaiért úgy próbál kárpótlást találni, hogy tehetségtelen lánya karrierjét egyengeti. A főszerepet játszó Anna Magnaniról készítette 1953-ban a Nők vagyunk egyik epizódját.

1954-ben készült az Érzelem: az 1866-ban Velencében játszódó dráma lélektanilag hitelesen ábrázolta egy olasz arisztokrata asszony és egy fiatal osztrák tiszt szenvedélyes kapcsolatát, sőt, talán túl hitelesen is, mert a hadügyminiszter javaslatára cenzúra alá vonták. Három évvel később forgatta Dosztojevszkij műve alapján legpesszimistább, a neorealizmustól távol álló művét: a Fehér éjszakák a Velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját nyerte el.

A neorealizmushoz tért vissza a pályája csúcspontjának tekintett Rocco és fivéreiben (főszereplője Alain Delon) . Az 1960-ban készült, heves viharokat kavaró társadalmi dráma egy dél-olasz család lezüllésének története, akik a jobb élet reményében költöznek Milánóba. A polgári képmutatást leleplező, az egyház és a cenzúra haragját újfent kiváltó művet a kritikusok többsége az olasz filmművészet megújulásaként ünnepelte.

A rendező megoldhatatlannak látta a jelen problémáit, s a múlt felé fordult: az epikus hangvételű, az olasz egység kivívásának idején játszódó A párducot 1963-ban Giuseppe Tomasi di Lampedusa regényéből forgatta. A szicíliai arisztokrácia és nagypolgárság történelmi tablója Cannes-ben Arany Pálma-díjat nyert. Az 1965-ös A Göncöl nyájas csillagai a velencei filmfesztiválon megkapta az Arany Oroszlánt, s már előrevetítette következő alkotásainak témáját: a múlt jelent is meghatározó kísérteteit, a nácizmus bűneit, a nagypolgárság hanyatlását. 1967-ben Camus Közönye nyomán készült Az idegen, majd a következő évben az Istenek alkonya. 1969-ben kezdte el német trilógiáját, amelynek első darabja, az Elátkozottak a Krupp család történetét dolgozza fel, a forgatókönyvért Oscar-díjra jelölték. A Cannes-i fesztivál nagydíjával kitüntetett Halál Velencében (1970) Thomas Mann elbeszélésének önvallomásszerű filmre vitele, melyben a központi téma a férfi hiúság, a főszereplő egy szépséget és egyszerűséget kereső homoszexuális férfi. A Ludwig (1973) az őrültnek tartott, álomvilágba menekülő II. Lajos bajor király életét idézi fel. A Meghitt családi körrel (1974) és Az ártatlannal (1976) visszatért Olaszországba, utolsó filmjén már érződik a halál árnyéka.

A szenvedélyes dohányos Visconti a Ludwig forgatásán szélütést szenvedett, élete utolsó éveiben több betegséggel is küszködött. A neorealizmus nagy mestere 1976. március 17-én halt meg Rómában influenzaszövődménnyel súlyosbított szív- és keringési elégtelenség következtében. Személyében a második világháború utáni olasz filmművészet titokzatos és befolyásos alakja távozott. Kedvenc témája volt a család, illetve az arisztokrácia morális szétesése és hanyatlása, az én, a magánszféra, a valóság vizsgálata, lírai kifejezőeszközeit sikeresen állította a társadalomábrázolás szolgálatába.

Filmjei mások mellett olyan legendás rendezőkre hatottak, mint Francis Ford Coppola vagy Martin Scorsese. Emlékét a tirrén-tengeri Ischia-szigetén, Forióban lévő egykori villájában múzeum őrzi, ahol nyaranta szabadidejét töltötte, s amelynek kertjében hamvai is nyugszanak.