Nyugaton a helyzet még mindig változatlan
Erich Maria Remarque híres regényének legújabb adaptációja az év legfontosabb filmje, amelyben a főszerepet a háború gyilkos és kegyetlen, mindent felőrlő gépezete játssza. A film október végén debütált a Netflixen.
Az új Nyugaton a helyzet változatlan legnagyobb erőssége az, hogy az elmúlt évek két legjobb háborús filmjéből merít, s egyben ötvözi azok stílusát. Az egyik a Sam Mendes-féle 1917, amely egyedi és újszerű képi ábrázolással, látszólag egyetlen vágás nélkül mutatta be az első világháború frontjának nyomasztó atmoszféráját. 2017-ben pedig Christopher Nolan a Dunkirkkel értelmezte újra a háborús filmek fogalmát, s lépett túl a Hollywoodtól többnyire megszokott, egyoldalú ábrázoláson.
S noha a kiadók tartottak attól, hogy 10 évvel a világháború után az emberek nem igazán fognak érdeklődni a téma iránt, a regény óriási siker lett. Amerikában például az 1929-es év legeladottabb könyve volt, s a következő évben már filmet készítettek belőle, amely két Oscar-díjat is nyert.
A történet főhőséhez, Paul Baumerhez hasonlóan maga Remarque is az iskolapadból került a frontra, s a lövészárkokban társaival együtt soha be nem gyógyuló sebeket szerzett.
A regény nem csupán feltépte azok sebeit, akik valamilyen módon részesei voltak a borzalmaknak, hanem egyben képviselte is azok hangját, akikről már-már elfeledkeztek.
Az első világháború egyik fő jellemzője az volt, hogy nem sokkal a konfliktus kitörése után a nyugati fronton állóháború alakult ki, a katonák a lövészárkokban rekedtek, miközben a frontvonal alig mozdult el a háború végéig. Ahogy a filmben is megjegyzik, olykor 3 millió katona esett el alig 100 méternyi terület megszerzéséért. Összességében csaknem 17 millióan haltak meg a Nagy Háborúban, amelynek kitörésekor az emberek az utcákon ünnepeltek, a katonák pedig énekelve, jókedvvel vonultak a frontra.
Helyette kénytelenek voltak berendezkedni új otthonaikban, a hideg és nyirkos lövészárkokban. Bárhogy is nézzük, az első világháború egy elkerülhető, értelmetlen konfliktus volt, amely nagyon sokat ártott Európának, s amelynek lezárása gyakorlatilag előszobát nyitott a folytatásra.
Remarque regényében a katonák testi-lelki szenvedésére helyezte a hangsúlyt. A frontra igyekvő katonák nem igazán tudták, mit is jelent a háború, hiszen előtte Európában évtizedekig éltek boldog békeidőket. Paulékhoz hasonlóan sokan lázba jöttek a felfokozott, hazafias beszédektől, amelyek hatására önként jelentkeztek a frontra.
Ugyanakkor ezek a férfiak, családapák és fiatal fiúk, ha túl is élték, óriási lelki sérüléseket szenvedtek a fronton, a látottak és átéltek hatására pedig egy életre csorbult az emberiségbe vetett hitük.
Ahogy a bevezetőben már említettem, az új Nyugaton a helyzet változatlan erősen ötvözi az 1917 és a Dunkirk stílusát. Utóbbi esetében nagy hangsúlyt kapott a zene, amely által a néző annak ellenére tudta átérezni a katonák félelmét és kétségbeesését, hogy az ellenfelet gyakorlatilag nem is mutatták meg a képernyőn.
A film egyik legerősebb és egyben legborzasztóbb jelenete a német katonák elleni francia ellentámadás, ahol belépnek a képbe a páncélosok és a lángszórós alakulatok is. S ahol hősködés helyett – látva a halál képében lassan közeledő, orbitális és kegyetlen túlerőt – a katonák menekülni kezdenek, vagy épp rimánkodva könyörögnek az életükért. Ilyen szempontból az új adaptáció még Steven Spielberg klasszikusáig, a Ryan közlegény megmentéséig is visszanyúl.
A filmben a nagypolitikai eseményeket is igyekeznek bemutatni, így kapunk egy, az eredeti regényben nem szereplő fiktív szálat, Matthias Erzerberger német politikussal a középpontban, aki a compiègne-i fegyverszünet aláírója volt. A szál feltételezhetően a nagy képet hivatott erősíteni, s mivel egy adaptációról beszélünk, úgy gondolom, nincs semmilyen probléma a jelenlétével.
Arról, hogy a kezdeti eufória után hogyan lesz úrrá az emberen a kétségbeesés, a rémület, s a csontig hatoló félelem. Arról, hogy a harctéren átéltek hatására hogyan hal ki belőlük az emberség, s bukkan felszínre a bennük rejlő vadállat.
Mindezzel párhuzamosan a katonák közti bajtársiasság nagyobb hangsúlyt kap, s látszólag a reménytelenség közepette is van mibe kapaszkodniuk.
Ám a veszteségek és a bosszúvágy hatására a katonák tovább süllyednek, míg végül mindannyian ottmaradnak a csatatéren. Azok is, akik túlélik és hazatérnek. Mert, ahogy a filmben Paul is megjegyzi: „2 év öldökést nem tudunk csak úgy levetni, mint egy zoknit.”
Tapasztalataim szerint az emberek egy jelentős és viszonylag hangos része ma sincs tisztában a háború mivoltával. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy hosszú ideig a háború valóban távoli, messzi és megfoghatatlan dolognak tűnt – vagy épp a médiában és a szórakoztatóiparban ábrázolt hamis képet veszik-e alapul, arra nem könnyű válaszolni. Annyi viszont biztos, hogy az első, 1930-as feldolgozáshoz hasonlóan a történet ismét jó eséllyel indul az Oscar-díjért, Németország ugyanis a Nyugaton a helyzet változatlant nevezi a legjobb nemzetközi film kategóriájában.
