2025. január 29., 16:56

Morális pánik a dokumentumfilm-fesztiválon

A politikából is jól ismert nevek is szerepelnek a vasárnapig tartó Budapesti Dokumentumfilm-fesztivál „film-nagykövetei” között. De az önmeghatározása szerint „a világ legrangosabb dokumentumfilmjeinek tematikai és egyéb megkötések nélküli, egyetlen nemzetközi verseny fesztiválja Magyarországon” nemcsak közéleti esemény, zsűrijében olyan komoly filmes nevekkel is találkozhatunk, mint Borbély Alexandra, a felvidéki származású színművésznő és számos külföldi dokumentarista. Kritikánk a helyszínről.

A film plakátja

A fesztivál reklámarca Cserhalmi György, a legendás színész, aki emlékezetesen karakteres alakításaival a hetvenes-nyolcvanas években beírta magát a magyar filmtörténelembe. Megrendítő őt botra támaszkodva látni a kísérőfilmben. Már a budai pláza előterében feltűnik, hogy milyen sokan látogattak ki a fesztiválra, s mint később kiderül, a legtöbben közülük kíváncsi, a világról saját véleményt alkotni kívánó emberek. A puding próbája viszont az evés, ezért két filmet is megnézünk. Az egyik Mongóliáról és annak magyar szálairól szól, a másik pedig a csak itt látható „botrányfilm” az orosz-ukrán háborúról.

Távoli rokonainknál

Ha egy történelmi videót nézünk egy videómegosztó portálon, főként ha az a történelmi Magyarországot érinti, mindig találkozunk olyan, leggyakrabban román és szlovák kommentekkel, amelyek azt hirdetik, hogy magyarok valójában mongolok, akik a honfoglaláskor apró lovaikon érkezve feldúlták a szerintük létezett dicsőséges dákoromán és nagymorva birodalom csendjét, és különben is, minden magyar helye Mongóliában van. A környező népek történelemoktatása nagyjából itt tart 2025-ben, az Európai Unióban, és már csak ezért is érdemes minden magyarnak megismernie ázsiai gyökereinket, elválasztva a hungarofób üldözési mániákat a tényektől vagy valószínűségektől.

Füredi Zoltán véletlenül lett mongolista, de aztán nagyon is komolyan vette a témáját és tucatszor látogatott el Dzsingisz kán leszármazottainak egykor jóval nagyobb, de még ma is hatalmas országába, ahol ezúttal a hetvenes években százasával ott dolgozó magyarok nyomaiba eredt. Közben persze A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban című alkotásában igyekezett válaszokat találni a rokonság kérdésére, amelyben két tudományos iskola áll szemben egymással: az egyik a friss leletek alapján is meggyőződéssel vallja, hogy a mongolok a hunok utódai és a honfoglaló magyarok is visszavezethetőek a hunokhoz, a másik pedig tagadja az értelmezhető genetikai rokonságot és erős, de csak néprajzi, kulturális egyezőségekről, hasonlóságokról beszél. Ez tudományos kérdés, tehát érdemes meghagyni a tudósoknak, ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy a székelyeknek, csángóknak számos, összetéveszthetetlenül azonos szokása van vagy volt (például ló áldozása) a mongolokkal és a rokontudat a mai napig egyértelmű a mongolokban is.

Füredi filmjében találunk működő és már tönkrement egykori magyar alapítású gyárakat, ugyanis honfitársaink a szocializmus „fénykorában” kiváló magyar technológiákat, például állatvakcina-gyárat és élelmiszeripari üzemeket is építettek a távoli országban. Nagy, erős kolóniákban éltek ott, amelyek igazi barátságot ápoltak a helyiekkel, ezt többször is megható, hiteles módon ábrázolja a film. Létezik a rendezőnek egy személyes szála is a történetben, ami végül egy kisborjú sorsával válik érzékletessé, de ahogy a beszélgetésen is elhangzott, az eredetileg egy másik film terve lett volna, ez látszik is. Ám nem ez a lényeg: a vásznon élővé válik a mongolok magyarok iránti önzetlen szeretete és az európainál keményebb, de sok tekintetben tisztább és természetes életformája.

Mongóliában a múlt és a jövő egyszerre érezhető mindenhol - jelenet a filmből

Az is megérthető, hogy ennek az ősi kultúrájú népnek a nyelvi struktúrája jóval inkább a magyarhoz hasonlít, és nem az oroszhoz, különösen nem régi ellenségükhöz, a kínaiakéhoz. Mi tehát a konklúzió? Az, hogy megéri ellátogatni Mongóliába, de a mi hazánk természetesen a Kárpát-medence, ahol keletről származó, de igazi európaiak vagyunk, jobb napjainkon mindkét égtáj előnyös tulajdonságait elegyítve.

A másik oldal

Ezeknél a tűnődéseknél sokkal hevesebb indulatokat váltott ki a Frontkatonák között című dokumentumfilm, amely orosz katonák életéről szó. Kevesen tudják, hogy 2022. február 24-én nemcsak az orosz agresszióval kitört orosz-ukrán háború kezdődött el, de egy Európában 1945 óta nem látott, ezért mindenkit felkészületlenül érő, totális információs háború is, amelyben a nap minden percében nyugati és az orosz értelmezés vív harcot egymással az emberek tudatáért. Ennek és a szankciós politikának a tágabb keretében tiltották ki az orosz sportolókat a nemzetközi versenyekről, blokkolták teljeskörűen az orosz csatornák elérését az Európai Unió területén, és egyesek a woke szellem jegyében a kultúrából is kiradíroznák az orosz műveltséget is nyugatról. Éppen ezért eddig a háború hétköznapjairól hivatalosan jobbára csak a nyugati értelmezés juthatott el hozzánk, az Európai Unióba.

Ez változott most meg azzal, hogy Anastasia Trofimova orosz-kanadai dokumentumfilm-rendező és operatőr, aki számos tévés dokumentumfilm-projektet rendezett a Közel-Keleten és Afrikában, és aki fordítóként dolgozott nagy világújságoknak, és a Kanadai Műsorszolgáltató Vállalat moszkvai producere is volt, készített egy szürkezónás, tehát nem akkreditáción alapuló dokumentumfilmet a lövészárok orosz oldalán. Három év alatt egyedül ő vette a bátorságot, hogy az orosz hadsereg egy zászlóaljának mindennapjait kövesse végig az ukrajnai háborúban. Tette mindezt, egy aránylag állóháborús időszakban, 2023 első felében, mindenféle hivatalos engedély nélkül. Nem feltétlenül hihető, hogy minderre Moszkva mindenre kiterjedő figyelme nélkül is volt mód, azonban tény, hogy a világ sok táján megfordult, viharedzett és vakmerő rendezőnő a katonák bizalmát kiérdemelve együtt haladt velük a kelet-ukrajnai fronton keresztül. Szándéka szerint az emberi arcokat és egyszerű, de gyakran a háború miatt tragikusan végződő sorsokat kívánt bemutatni, amely éles ellentétben áll a nyugati narratívával, hiszen abban nem emberi lények, hanem „orkok” állnak szemben a honvédő ukrán hadsereggel. A film ugyanakkor nem a putyini narratívát visszhangozza: sőt, látszik a hétköznapi orosz haditechnika, a morál, az ottani oktatási rendszer állapota, a nyomasztó szovjet örökség. A valóság? Nem minden egyértelmű, de amit láttunk anno egy rövidebb ideig békésebb Oroszországban, Moszkvában és Irkutszkban, nem állt ellentétben ezzel a hangulattal. Azóta viszont indítottak egy háborút, ami akár így is nézhet ki belülről. Az orosz oldaláról, ott, helyben.

Háború van. A két oldal propagandája nem tűr meg középutat, a film ezért egyik érintett országban sem bemutatható. Különösen nem, ha az nem propagandafilm, mint ahogyan ez nem az. Ezt állítja az objektív és a térséget jól ismerő szakértő, a vetítés utáni beszélgetésen részt vevő Anton Bendarzsevszkij, aki szerint a mű szükségképpen egyoldalú, hiszen a front egyik oldalán forgatták. A fehérorosz származású magyar elemző szerint mégis

a film bemutatja, hogy ott is emberek vannak, akik bizonyos esetben a körülmények hatására, máskor a pénz reményében, vagy akár ideológiai, az orosz propaganda alapján elhitt okokból mennek a frontra.”

Anastasia Trofimova

Az persze érthető, hogy az Ukrán Intézet és más ukránok hevesen tiltakoztak a film vetítése ellen, hiszen ők az egyik hadviselő fél. Már az összes filmfesztiválon levetették a programból a művet. Az övékétől minden eltérő értelmezés, tartalom elfogadhatatlan számukra egy olyan háború közepén, amelyben naponta halnak meg a szeretteik és dől romokba az országuk. Hogyan és ugyan kin lehetne ilyenkor szamon kérni a mérlegelést, objektivitást? Talán azokon, akik nem érintettek közvetlenül benne.

Ami már problémásabb, ha a hadviselő feleken kívül túlbuzog az egyoldalúság. A BIDF-et elismerés illeti azért, hogy ellentétben az összes más filmfesztivállal, itt merték bemutatni a filmet, azonban a létező összes módon és túlzásokba esve határolódtak el tőle. Nemcsak nyilatkozatban tették világossá a fesztivál honlapján, hogy nem vállalnak közösséget, de a bejáratnál az ukrán álláspontot bemutató szórólapokat osztogattak a vetítés előtt minden nézőnek, sőt, nyilatkozatot vetítettek ki a vászonra a film előtt (amíg helyet találtak minden munkatársuknak, partnerüknek a telt házban, nem kis késést okozva, mert azért ők is kíváncsiak voltak rá), továbbá nem tették lehetővé a papír-alapú szavazást a filmre azzal, hogy nem adtak szavazószelvényt.

Panelbeszélgetéseket is szerveztek a vetítések végére, ahol egy kissé elfogult, de legalább Ukrajnában járt moderátoron és egy „propaganda-szakértő” rendkívül zavaros, ideologikus fejtegetésein kívül a fesztivál szervezője, Sós Ágnes (maga is dokufilmes) is többször magához ragadta a szót, kiesve a szerepéből. A bejáratnál álldogálva a panelben bent ülő rendezővel vitatkozva magyarázta, hogy szerinte kinek mit és szabad bemutatni. Elhangzott a „biztonságos tér” fogalma is, ami a nyugati woke-tébolydában a „safe space” kifejezéssel lett főleg híres-hírhedt, melynek egyik fő eredménye nyugaton a gondolat-, és szólásszabadság súlyos csorbítása, illetve a politikai korrektségből logikusan túlburjánzott cancel culture, vagyis az eltörlési kultúra. De az amerikaiaknak ebből csak elege lett, és ahogyan a polkorrekt radikalizmus elért a magyarországi egyetemi és filmes világba, talán itt is lecseng egyszer. Addig is nézzünk minden oldali dokumentumfilmeket. Ukrán filmeket is, hiszen a fesztivál három év alatt tizenegy ukrán filmet mutatott be és csak idén öt ukrán filmet vetítenek.

Irány az első vonal - jelenet a filmből

Egy biztos: ettől a filmtől senkinek nem lesz szimpatikusabb a mai Oroszország. A vetítés végén egyébként a szervezők megszavaztatták a közönséget, hogy ki szerint volt propaganda a film. Öt ember emelte fel a kezét a zsúfolt teremben. Az internetes hisztéria és morális pánik általában nem a valóság terepe. Anton Bendarzsevszkij közösségi médiában írott szavaival nehéz lenne nem egyetérteni:

…soha ne engedjünk egyik oldal nyomásának sem, mert az objektivitás és a szakértői függetlenség érték… Teljes mértékben megértem és elfogadom azt, hogy a jelen körülmények között egy ilyen, orosz katonákról szóló filmet nem lehet bemutatni Ukrajnában. De mi nem Kijevben vagyunk. Magyarországon, az Európai Unió egyik tagországában vagyunk.”

A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban

Rendező: Füredi Zoltán

Magyar, 2021.

Értékelés: 10/7.

Frontkatonák között / Russians at War

Rendező: Anastasia Trofimova

Kanadai, francia, 2024.

Értékelés: 10/9.

Megosztás

Címkék

Morális pánik a dokumentumfilm-fesztiválon

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre