Liliomfi és más remekművek – 100 éve született Makk Károly
Ő is annak a magyar filmművészetet annyira meghatározó 1925-ös évnek a kései gyereke volt, akit karácsonyi ajándékként kapott a berettyóújfalui Makk család. S ha már a papa mozigépész volt, a fiú sem kerülhette el a sorsát. A világháború elülte után felkerült Budapestre, bekerült abba a társaságba, akik felelősei és alakítói lettek az elkövetkezendő évek-évtizedek magyar filmgyártásának. Asszisztensként kezdte, társrendezőként folytatta, majd sok-sok elvetélt kísérlet után 1954-ben leforgathatta minden idők egyik legnagyobb magyar mozisikerét, amely az agyonideologizált rákosista időkben is megmaradt annak, aminek Szigligeti megírt: fergeteges, játékos komédiának, amelyben Darvas Ivántól kezdve Pécsi Sándoron, Dajka Margiton és Soós Imrén át Gyenge Árpádig mindenki önfeledten lubickol a szerepében. Makk az elkövetkezendő évtizedekben is forgat korszakos remekműveket, de ahogy rendezőtársai többsége, pályafutása végére elfárad, utolsó filmjei már nehezen nézhetőek, még szerencse, hogy megírja Szeretni kell című vaskos önéletírását, ami nagyon sokat elárul a szocialista időszak filmgyártásáról. Száz éve született Makk Károly.
Amíg verset vagy novellát íróasztalnak is lehet írni, a filmkészítéshez ennél sokkal több kell. Sokkal több pénz. És munkatárs is persze. A filmet „tömegek” készítik tömegeknek, s ezen oknál fogva a mindenkori hatalmak is rajta tartják a kezüket. Teszik ezt még egy demokratikusnak gondolt rendszerben is, nem még egy diktatúrában. S nekünk, magyaroknak a film nagyhatalommá válása óta ez utóbbiban bőven volt részünk, így a harmincas-negyvenes években is jócskán készültek propagandafilmek, amelyek egyrészt a hatalmat dicsőítették, másrészt bárgyú vígjátékaikkal a civileket bolondították el és terelték el a figyelmüket a mindennapi tragédiákról.
Amikor 1945-ben véget ért a második világháború, a régi alkotók közül nem sokan maradtak, többségük meg sem állt Amerikáig vagy Ausztráliáig, akik pedig valamilyen oknál fogva mégis maradtak, azok többségére bírósági eljárás várt, s még azok jártak viszonylag jól, akikről legalább ideiglenesen elfeledkeztek.
Az 1948-as kommunista hatalomátvételig nem is nagyon készült sok film, az átmeneti hatalom főleg a lerombolt ország újjáépítésén fáradozott, így film is alig készült. Ezek egyike volt a Radványi Géza (Márai Sándor öccse) által a háború borzalmait bemutató Valahol Európában, ahol ott segédkezett a magyar filmgyártás apraja-nagyja, így a bölcsészeti tanulmányait félbeszakító Makk Károly is, aki Radványi egyik mindenese volt. De Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Gertler Viktor, Máriássy Félix, Máriássy Judit, Hegyi Barnabás mellett ott sertepertél már Bacsó Péter, Palotai Boris fia is, aki később elválaszthatatlan jó barátja lesz Makknak. Istenem, mennyi felvidéki! S ez a csapat „kitart” egymás mellett a következő években-évtizedekben (mondhatnánk, kissé belterjes is lesz az egész filmgyártás), s megosztoznak a feladatokon. Van, aki egyszer rendez, máskor forgatókönyvet ír, esetleg dramaturgként működik közre, majd a szerepek felcserélődnek.
Makk is végigjárja ezeket a stációkat, ezekben az években több filmből (Talpalatnyi föld, Kis s Katalin házassága, Életjel) asszisztensként veszi ki a részét, de eljut a társrendezői szerepkörig (A harag napja, Simon Menyhért születése – mindkettőt Várkonyi Zoltán társaságában), s van egy olyan propagandafilmje is, amelyet rendezőként a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat rendezői és dramaturgiai munkaközössége jegyez, köztük ő és Szemes Mihály.
A feladat mai szemmel nézve már nem túl dicsőséges, az ún. MAORT-per győzedelmes feldolgozása. A kivégzéssel is „tarkított” tragikus történet igazi arcát majd a nyolcvanas évek elején mutatja meg Galgóczi Erzsébet Vidravas című regényében. De a korszak már csak ilyen, még a klasszikus alapanyagból (Ludas Matyi, Mágnás Miska) sem maradhat ki az ideológiai ballaszt, igaz, többnyire a rendezőknek és a remek színészi alakításoknak köszönhetően mégis jóval többek ezek olcsó puszta rendszeristenítésnél, s bármennyire meglepő, lekaparva róluk az ideológiai mázt (Dalolva szép az élet, Civil a pályán, Állami áruház) ma is nézhetőek. Eredetileg a Körhinta is a szövetkezetesítés mellett tesz hitet, de a zseniális színészi játék (Törőcsik Mari, Soós Imre, Kiss Manyi, Szirtes Ádám) teljesen leveti magáról a sablonos ideológiai ballasztot. Ebben a korszakban a legkönnyebb dolguk talán a természetfilm-készítőknek van, Homoki Nagy István ezekben a szomorú években forgatja a Vadvízország és a Gyöngyvirágtól lombhullásig című klasszikus opuszait.
Makk Károly is megkapja az első önálló feladatát, de a Kék nyakkendős csillagok című mozija (másik címén: Úttörők) betiltásra kerül, mi több el is veszik, így még a lexikonok se jegyzik. Valamivel jobban jár Várkonyi, Banovich Tamás és Kalmár László, akiknek a Keserű igazság, Az eltüsszentett birodalom és A nagyrozsdási eset című filmjeit betiltják ugyan, de ha évtizedekkel később (Várkonyi, Kalmár és a színészek többsége már meg se éli), de a nyolcvanas években mégiscsak bemutatják őket.
Makkot 1954-ben bízzák meg Szigligeti Ede teljesen ártatlannak tűnő Liliomfi című játékának a filmre vitelével, amely egyfajta színészi önarckép is, hősei vándorszínészek (nem az egyetlen a korban, Kalmár László pár évvel korábban rendezi meg a Déryné című filmjét Tolnay Klárival a címszerepben), akik a mindennapi létfenntartásukért vívott napi harcaik mellett élik a maguk kis magánéletét, amelybe a szerelem is bőven belefér.
Mészöly Dezső mellett Bíró Yvette és Bacsó Péter dolgozik a szövegen, Makk az akkori magyar színjátszás szíve-javát meghívja a forgatásra, amelybe még egy Rajnai Gábornak vagy Rózsahegyi Kálmánnak (átmentve őket a harmincas évekből) is ad egy-egy nyúlfarnyi lehetőséget, akik a többiekkel együtt maximálisan élnek is a felkínált lehetőséggel. Itt kezdődik Makk nagy barátsága Darvas Ivánnal is, akinek börtönből való kiszabadulása után nemcsak albérletet biztosít, hanem több remekművének lesz a főszereplője is.
A földtől legalább másfél méterre elemelt, önfeledt játékosi magasságokba felívelő Liliomfi a még javában dúló rákosista diktatúrában orvosi gyógyerővel bír, mutatva a lehetséges kiutat, s elhitetve a tömegekkel, talán Rákosin túl is van élet Magyarországon.
Innentől kezdve szinte minden évre jut Makk-film, sőt ott van a televíziós filmek megalapozásánál is, s akadnak évek, amikor játékfilm helyett csak tévéfilmet forgat. A propagandaízű 9-es kórterem után (ez is telítve van remek színészi alakításokkal) két Darvas-vígjáték is beépül a rendezői ouvre-ba, a Gertler Viktor által átpasszolt Mese a tizenkét találatról, majd a Mikszáth alapján készült Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, amelyeket lehet nagyon szeretni. De nem kötelező. Ez utóbbi két film között forgatja le a Ház a sziklák alatt című tragikus történetét, amely Psota Irén egyik legnagyobb alakítása lesz, mégpedig úgy, hogy a púpos Tera szerepére kiszemelt Horváth Teri nemet mond a felkérésre (elege volt már a beskatulyázásból), s mindenki megdöbbenésére a városi színésznőnek elkönyvelt Psota kapja az ízig-vérig mélyszegénységi parasztfigurát. A film nemcsak idehaza, hanem San Franciscóban, a feketék között is hatalmas siker.
A hatvanas évek elején rövid idő alatt két nagyon sikeres, kevésbé könnyű léptékű filmet rendez, mindkettőt a filmvászonról alig ismert Pálos Györggyel.
Az első az ideológiai tölteléket (igaz, már nem a vadkommunizmus idején járunk) magáról ledobó A megszállottak („Témában és megformálásban az utóbbi évek legbátrabb, legkarakterisztikusabb kísérlete” – írja közvetlenül a premier után B. Nagy Miklós), ahol Pálos partnere Szirtes Ádám, míg a másik az akkor már nem élő Sarkadi Imre posztumusz drámája, Az elveszett paradicsom, amelyben Pálos játszótársa Törőcsik Mari és Páger Antal. Utóbbi évtizedekkel később egy tévéváltozatban még egyszer eljátssza az öreg Sebők szerepét. Ebbe hal bele.
S közben számos feledésre ítélt film is akad a Makk-életműben. De, ami még rosszabb, sok elfeledett film, amelyek még a föld alól se keríthetők elő, így fogalmunk sem lehet, mai szemmel mennyire lennének nézhetőek és élvezhetőek.
A hetvenes-nyolcvanas évekre is jut pár Makk-remekmű, így a Déry Tibor művei alapján készült, fekete-fehérben forgatott Szerelem Darvas Ivánnal, Törőcsik Marival és Darvas Lilivel, amely meghozza a rendezőnek a világhírnevet is.
A forgatókönyv még a hatvanas évek első felében elkészül, de éveket kell várni az engedélyre. A filmet szinte egy időben forgatja Makk Bacsó Péter A tanújával, de amíg utóbbi tíz évig trezorban raboskodik (legfeljebb elvtársak láthatják házi klubvetítéseken, hogy halálra röhögjék magukat), addig a Szerelem azonnal eljut Cannes-ba is.
Ugyanúgy az ötvenes években játszódik a jó tíz évvel később készült Egymásra nézve című filmje is Galgóczi Erzsébet botrányregényéből, s a filmnek van egy másik rázós szála is, a leszbikusság, így annak főszerepeit Makk lengyel színésznőkre (Jadwiga Jankowska-Cieślak, Grażyna Ewa Szapołowska) kénytelen bízni, míg a főszerkesztőt az a szlovák Jozef Kroner játssza, aki évekkel később Az utolsó kéziratba is visszatér Makkhoz. Ez utóbbi ismét Déry-alapanyag, ahogy a Philemon és Baucis című tévéjátéka is, amely szintén 1956-os sztori, s amelyben Páger Antal mellett Bulla Elma remekel. Visszatérve az Egymásra nézve című filmre és Cannes-hoz, Jankowska-Cieślak elnyeri a legjobb női alakítás díját.
A Szerelem és az Egymásra nézve között még egy remekmű, az Örkény kisregénye alapján készült Macskajáték, amelyet Oscarra is jelölnek, s amelynek egészen különleges képi világáért Tóth János felelős. A két Szkalla-lányt Dajka Margit és az örök Giza, Bulla Elma alakította, Egérke Törőcsik Mari.
A világsikerek meghozzák a külföldi szerződéseket is, Molnár Ferenc A testőréből Játszani kell címmel forgat amerikai-magyar koprodukciós filmet Maggie Smith és Christopher Plummer főszereplésével, majd magyar-angol koprodukcióban viszi filmre Dosztojevszkij A játékos című regényét, az író szerepében Michael Gambonnal. A két film nem hozza meg a várt sikert, s Makk későbbi filmjei már enyhe csalódások vagy még gyengébbek. Ahogy Bacsónak nem sikerül az újrázás (Megint tanú), úgy Makknak sem (Egy hét Pesten és Budán). Már túl a nyolcvanon eljön Kassára, Radványi szülővárosába (ne feledjük, a hosszas német emigrációból hazatért Radványinak ő a jobb keze a Circus Maximus forgatásán), s a Thália Színházban megrendezi Görgey Gábornak szintén a sötét ötvenes években játszódó, apja tragikus életét elmesélő (Kassán Pólos Árpád) Galopp a vérmezőn című darabját. A szemtanú, Juhász Katalin szerint „Makk Károly a beharangozó sajtótájékoztatón azt ígérte, senkinek nem kell majd szégyenkeznie a színpadra állított alkotásért. Nos, ez kvittelhető, viszont katarzisra se számítson senki a kassai Tháliában. A »korrekt« jelzőnél hízelgőbbet sehogy se bírok dolgozatom végére biggyeszteni. Pedig nagyon szurkoltam, de tényleg...”
Utolsó filmjét (Így, ahogy vagytok) 2010-ben forgatja le, s már a 90 felé közeledvén megírja kalandokkal teli életét (Szeretni kell. Egy élet filmkockái), s szerencsénkre már nincs cenzúra, s életkoránál fogva már arra sem tart igényt, hogy cukormázba forgassa és névtelenségben tartsa az egykori nyomdafestéket csak hellyel-közzel tűrő pillanatokat. Nagyon fontos korrajz, nemcsak filmrajongóknak.
Szögezzük le, Makk Károly nélkül nincs magyar filmgyártás az elmúlt 80 évben, s bár az ő esetében (is) a kevesebb tényleg több lett volna, időtálló remekművei (Liliomfi, Ház a sziklák alatt, Megszállottak, Szerelem, Macskajáték, Egymásra nézve) felejtős filmecskéi mellett így is bőven a legnagyobbak közé emelik.
