Hunyadi: sok szex és más
Elavul majdnem minden. A minap a siklósi várban jártam, ahol a gazdag tárlat nézegetése közben a vállamhoz emeltem egy első világháborús (természetesen töltetlen) puskát, hátha az Európai Unió harcos vezetői miatt szükségünk lesz rá egy leendő világháborúban.
Ez persze csak vicc – legalábbis remélem, bár attól kissé tartok, hogy ha csak rajtuk múlik, nem az lesz. De ami Siklóst illeti: a patinás vár többek között arról híres, hogy ezen a környéken játszódott a hatvanas évek kultikus filmsorozata, a Tenkes kapitánya. Az én gyerekkoromban már egy kicsit réginek számított, persze láttam, hiszen fantasztikus színészek játszottak benne, olyan nagy tudású művészek, akiket – pár kivételtől eltekintve – ma már nem láthatunk sem színházban, sem mozivásznon, sem tévében. S ahogy most írok róla (és persze láttam a róla szóló szobát a várban) kedvet kaptam újra nézni. De gyerekkoromban az a bő egy évtized, amivel később születtem a sorozatnál, mégis számított, mert akkoriban is gyorsult már a film, az ízlés változott, még ha nem is olyan tempóban, mint az elmúlt évtizedekben. A gyerekek nem nagyon nézik meg azt, ami nem menő.
De miről is jutott eszembe a Tenkes kapitánya? Onnan, hogy kijött a várva várt Hunyadi-sorozat, amelyből az első három részt tudtam eddig megtekinteni.
A történelmi filmek régi adósságai a magyar filmiparnak. A hatvanas évek nagy történelmi tablói után a hetvenes-nyolcvanas évek pangása (csúnyább, de igazabb szóval: rothadása) lehetővé tette néhány mélyebb társadalmi dráma vagy erősebb krimi megszületését, viszont a kilencvenes-kétezres évekre olyan szakadékba zuhant a belterjes, kiszámíthatóan nézőüldöző magyar film, hogy egy időre csak Andy Vajna tudta onnan feltámasztani. Ő és tanítványai pótoltak pár adósságot, de olyan igazán nagy filmünk például a honfoglalásról, Szent Istvánról, 1956-ról (bár a Szabadság, szerelem nem rossz) és persze Trianonról végképp nincsen. Filmen kevéssé feldolgozott a magyar hadtörténet, kevesen tudják például, hogy 1939-ben volt egy kis magyar-szlovák háború, de számtalan ennél nagyobb történet is megfilmesítésre vár rendkívül gazdag történelmünkről a kalandozásoktól a középkori háborúkon át a szabadságharcok rengeteg győztes csatájáig.
Közhely, hogy a feldolgozhatatlan bűnei miatt a sírjában sem nyugodni tudó Kádár János olyan hazaáruló volt, aki nemcsak a kis-magyarországi népességet árulta el, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot eladta az első adandó alkalommal politikai haszonszerzés céljából. Nem volt nála különb az egykori segédszínészből lett kultúr-népbiztos, Aczél György sem, aki idegenkedett a nemzeti érzések legkisebb megnyilvánulásától is, ezért cenzúrával irtottak mindent, ami a teljes történelmi tudaton nyugvó hazaszeretet megerősödéséhez vezethetett volna. Tudatosan romboltak: az agymosás nem járulékos kár volt, hanem hatalmi program. Sikerrel is jártak, ma is nyögjük szinte teljes, kilúgozott nemzedékek formájában. Főként ezért van az, hogy máig egyesek lerománozzák az erdélyi magyarokat vagy leszlovákozzák a felvidéki magyarokat. Ezt tanította nekik Aczél. Szégyenszemre.
Ha innen nézzük (és azért első helyen nézzük innen) csak üdvözölni lehet, hogy bármilyen (vagyis azért a főbb történelmi sarokpontokat tiszteletben tartó) filmes feldolgozás készül az egyik legnagyobb magyar hadvezér életéről.
És most olyan készült, ami passzol a fogyasztói korszellemhez és nincs benne történelemhamisítás. Hunyadi például nem lett román, mint dák barátaink mókás tankönyveiben és álmaiban, vagy nem lett szerecsen queer a végre (talán?) lefutó woke-hullám esetleges kívánalmainak megfelelően.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember széles e (Kárpát-medencei) hazában, aki nem látta a Trónok harca sorozatot, és akinek a film még mindig elsősorban nem a sorozat műfaja. Ennyi régimódiságot megengedve magamnak, a barlangból kibújva azért pontosan tudok két dolgot: 1. A Hunyadiról szóló, Bán Mór regényéből készült sorozatnak nem az én ízlésemnek kell megfelelnie, hanem inkább a ma trendi sorozat-iránynak. Nézzék, beszéljenek róla, legyen téma.
A nagy nemzeti történeteket populárisan kell feldolgozni, úgy, ahogyan az amerikaiak, franciák, lengyelek, oroszok tették grandiózus történelmi mozifilmjeikben. Kalandfilm kell, nem depresszív nyafogás, arra már sok pénz ment el, és senkit nem érdekelt. Inkább nézzék a fiatalok minél többen! 2. Jusson el minden olyan magyar közösséghez, ahol a nemzettudatot erősítő hatása lehet. Tudjuk, hogy más egy ilyen film ott, ahol tilos a magyar jelkép és nyelv használata, mint ahol a levegővel egyenértékű, nem kell érte semmit tenni. Szórakoztasson és ezért legyen kompatibilis a korízléssel – ezt pedig úgy tudja elérni, amilyen lett. Lehet kritizálni, sőt, érdemes is, ha van mit.
A színészválasztás hullámzó, alapvetően jó, nem éri el a korabeli nagy magyar történelmi filmek színvonalát, de Vlad Tepes (Drakula, akit Hunyadinál több szempontból és nagyobb alappal érezhetnek maguk közül valónak a románok) jól eltalált karakter. A látvány, a díszlet és ruhák egyenesen világszínvonalúak. A néha akadozó, tőmondatos dialógusok viszont dramaturgiai hibák, egy ekkora produkciónál lehetnének alaposabbak, kidolgozottabbak. Még lehetne sorolni a pro és kontra észrevételeket, ám kár lenne rajtuk feszülni.
Olyan korban élünk, amikor megkéselnek valakit azért, mert magyarul beszél a volt magyar fővárosban. Olyan korban, amikor turulszobrokat lopkodnak menetrendszerűen.
Olyan korban, ahol a sztrókos magyart nem látja el a román mentő, mert magyarul szólal meg. Olyan korban, amikor lényegében milliónyi magyar másodrendű állampolgár a saját, több mint ezeréves szülőföldjén. Olyan korban, ahol lopják a történelmünket. A váraink múltját is, Hunyadi otthonát, Vajdahunyadét is természetesen. Éppen ezért kell járni oda. Ne engedjünk mindent ki a kezünkből. A lelkünkből meg főleg nem.
Ebben a korban pedig bizony öröm bármilyen életképes mű a magyar történelem kimagasló alakjairól. Sok sikert az alkotóknak!
