Előző életek, avagy a távolság gyengéd tragédiája

Ritkaság, ha valakinek sikerül első filmjével maradandót alkotni, de az eddig színházban és sorozatokban mozgó Song sikerrel dicsekedhet. Az Előző életek egy romantikus filmdráma, amely két ember kapcsolatát mutatja be több évtizeden keresztül. Az elején Norát és Hae-Sungot ismerjük meg gyerekkorukban, akik legjobb barátok. Hae-Sung többet szeretne, Nora azonban szüleivel Amerikába költözik, és az elkövetkező tizenkét évre megszakad a kapcsolat köztük. Tizenkét évvel később véletlenszerűen újra egymásra találnak az interneten, ahol több napig csevegnek, míg Nora meg nem szakítja karrierjére való összpontosítása miatt. Ezen a ponton újabb tizenkét évet ugrunk előre, itt pedig már mindketten párkapcsolatban élnek egy másik emberrel. Hae-Sun kapcsolata épp krízisben van, míg Nora boldog párkapcsolatban él a szintén író Arthurral. Válsága közepette Hae-sun úgy dönt meglátogatja Norát, felszakítva a régmúlt sebeit.

Az író- és rendezőnő tizenkét éves volt, amikor a családjával együtt Dél-Koreából Kanadába költöztek, így Hae-Sun karakterére akár elfojtott honvágya megtestesítőjeként is tekinthetünk. Többféleképpen válhatott volna a mű egy tipikus klisés tucatfilmmé, amelyben a gonosz amerikai férj megpróbálja megakadályozni, hogy a főszereplő összejöjjön gyerekkori szerelmével, akiket úgy néz ki, a sors is egymásnak teremtett, de helyette egy megértő és érzékeny férfit kapunk, aki féltékenységét nem a dühével próbálja megoldani, hanem értelmes kommunikációval.

Song a színészi játékok helyett képeivel imponál. A felszín alá kell tekintenünk, ha igazán látni akarjuk Greta Lee remeklését Nora szerepében.

A történet nincs teletömve a megszokott sírásokkal és vitákkal, amelyekben a színészek oly gyakran tudják bemutatni képességeiket, helyettük Lee az arckifejezéseivel és a mozdulataival kommunikál.

Arcán ott hever a játékosság és a kalandos lélek, ugyanakkor tonnaszámnyi fájdalmat képes átadni egyetlen apró tekintetével. A cselekmény nem kíván több lenni annál ami. Nagyszabásúság helyett a mindennapi jelentéktelennek tűnő interakciókban keresi sajátos varázsát.

Nem szabad kihagyni a már említett képi világot sem, amely kérdés nélkül az alkotás csúcspontja.

A rendezőnő szinte minden jelenetében észlelhető a távolság a két gyerekkori barát között. A hosszú képsorok, melyek egy átlagos filmben fele ennyi ideig tartanának önmagukban történetet mesélnek. Stílusa kísértetiesen hasonlít a legkiválóbb ázsiai filmrendezőkére, mint Hirokazu Koreeda, vagy az elhunyt Yasujirô Ozu. Mindannyiuknál jellegzetes a cselekmény környezet általi kiegészítése, ahol egy puszta szellő is szimbólum képes lenni. Song ezt a stílust gyengéd nőies ecsetvonással teszi sajátjává. A két karakter mindennapi kalandjait tovább egészítik ki a káprázatos felvételek New Yorkról, melyek talán Woody Allen fénykora óta nem voltak ennyire szépek és magával ragadóak.

A sok jó szó mellett le kell szögezni, a művészi vonalai miatt a film nem lesz mindenki számára fogyasztható. Akik nem szeretnek a felszín alá tekingetni, és a dinamikusabb történetek hívei, azok csalódni fognak.

Az együtt töltött rövid idők pedig nagyrészt átlagos és nagyon minimális dialógusokkal rendelkeznek. A szándékosság a készítő részéről persze belemagyarázható, de a tényeken az sem változtatna.

Az Előző életek egy elbűvölően visszafogott művészfilm, mely nem fog új sorokat felírni a mozik történelmébe, de sármossága elégnek bizonyul ahhoz, hogy az év egyik legjobbjának lehessen titulálni. A film az Apple TV+ platformján tekinthető meg.